Lélek

– Mennem kell – szólt a Lélek a Másik Félnek.

Eljött az időnk, hogy betöltsük küldetésünket.

– Menj csak – válaszolt a Másik Fél szelíden…

Majd követlek, megkereslek, te csak hallgass a szívedre.

– Egy kicsit félek – rebegte a Földre készülő Lélek.

Rám találsz, ha messze elsodor az Élet?
Honnan tudom majd, hogy te vagy a lelkem hiányzó része?
Hisz nélküled nehéz lesz, nem tudom, hogy felismerlek-e majd téged.

– Tudni fogod, hogy én vagyok, mert megtanulsz majd engem…

Megtanulod a türelmet, az elengedést s hogy feltétel nélkül szeress…

Megtanulod, hogy a harag, féltékenység egyre távolabb sodor tőlem…

Megtanulod a megbocsájtást, alázatot, s hogy ami számít, az valójában a Lélek…

Amikor már nem ragaszkodsz, nem vársz el s nem szenvedsz,

Amikor már nem követelsz, nem erőltetsz, mert oly nagy a hited,

Amikor csak emelkedsz egyre feljebb,

Amikor már elfogadod, hogy része vagy egy Isteni tervnek,

Amikor már nem fáj a hiányom, mert egymagadban is érzel engem,

Amikor már nem panaszkodsz, s elfogadod a jelent, s tudod, hogy valahol miattad létezem,

Akkor majd a semmiből hirtelen megérkezem…

Mert vártál, kértél, kerestél engem.

Majd Ott leszek, mint idegen, kit úgy érzed, ősidők óta ismersz…

Megtudod, hogy én vagyok, hisz azt érzed majd: Hazaértem.

 

Iszlai Enikő