2013. március 30., szombat

Juhász Gyula: Húsvétra


Juhász Gyula: Húsvétra
 
Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,
Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szivemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmuláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!
Virágot áraszt a vérverte árok,
Fanyar tavasz, hadd énekellek én.
Hisz annyi elmulasztott tavaszom van
Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban!

Egy régi húsvét fényénél borongott
S vigasztalódott sok tűnt nemzedék,
Én dalt jövendő húsvétjára zsongok,
És neki szánok lombot és zenét.
E zene túlzeng majd minden harangot,
S betölt e Húsvét majd minden reményt.
Addig zöld ágban és piros virágban
Hirdesd világ, hogy új föltámadás van!

Maróti Gábor: Csak



Maróti Gábor: Csak
 

Csak szemtől szemben

valódi a dallam,
  csak két mély sóhaj
  földből kiszakadtan.
   Nem Veled, Benned
   bolyong birodalmam,
azonos óhaj
   csak a zárt szavakban,
    csak szemtől szemben
valódi a dallam.
Nem Veled, Benned
bolyong birodalmam.

Pálinkás Imre: Felsejlik ölelésed


Pálinkás Imre:
Felsejlik ölelésed


Elfolyik a végtelen melletted
csak gondolatom
fon rád szerelmet.

Szavad még bennem
rezdül,
de nélküled
tépkedem a távollét
lassú pillanatait.

Értelmet keresek a semmiben
és a fájón fagyott időben
felsejlik testemen ölelésed.


Kimondhatatlan...


Amikor egy férfi fölhagy a kétségbeesett törekvéssel, hogy megtörje a nő ellenállását, akkor láthat a szívébe s lehet tanúja az igazságnak: megpillanthatja átható, eksztatikus, lebilincselő szépségét, amelyben túlárad a vágyakozás, ugyanakkor kimondhatatlan értékkel bír.


(Agatha Christie)

Csodálatos...


Csodálatos, amikor egy jóképű férfi szerelmes egy nő lelkébe, de nem kívánja meg a nőt. Tragédia, ha egy bájos nő érez hasonló módon egy férfi iránt.

(Oscar Wilde)

Siker az...



Siker az, ha eléred, ami után sóvárogsz, ha azonban addig is szereted, amíg nem jutsz hozzá, az már  a boldogság.


(Rahel Bowen)

Az egyik legnehezebb lecke...


Az egyik legnehezebb lecke, amit meg kell tanulnunk az életben - és sokan sohasem tanulják meg -, hogy az istenit, a mennyei tisztaságot meglássuk a köznapiban - meglátni: a mennyország is itt van, ezen a világon, az orrunk előtt.


( Ruth Burrows)

Árvai Attila: Tavasszal



Árvai Attila: Tavasszal

Tavasszal minden más,
Mint máskor bármikor
Tavasszal a szívem is
Megnyílik, száll, dalol

A rétek virága, mi
Szivárványban pompáz
Minden mélyen alvót
Megindít és felráz

Ébredj hát fel Te is!
Te halkan, mélyen alvó
Csodáld az életet!
Fuss karcsú fák alatt!
És imádd a réteket!

Locsold kútnak hűs vizét
Megfáradt arcodra
Terítsd ki a szívedet
A tavaszi illatra!

Borulj le a szent földre
Mi élted megújítja
Szívj magadba friss szellőt
Mi lelked felvidítja

Tárd szét karodat, és imádd a fényeket!
Az Istenért, halld meg hisz tavasz van!!…
…Mi majd ígér új reményt, szerelmet,
Nevetést, könnyeket, de tán csalódást is…
…és boldogabb életet…

Árvai Attila: Láss


Árvai Attila: Láss


Látod, a világot, csak nézed két szemeddel
Hol ki vagy békülve, hol nem, az életeddel
Látod a perceket, hogy oly gyorsan múlnak el
Annyi mindent megélsz, a sok múló emlékkel

Minden múló óra, lassacskán eltemet
Néha fátyol fedi, megfáradt szemedet
S mikor sötét borul, kémlelő szemedre
Ha nem látod világod, kétségbe vagy esve

Látod a virágot, s csodálod a tavaszt
Mikor a kikelet, kis rügyeket fakaszt
Látod a színeket és imádod a napot
Ahogy a szivárvány, gyöngysorokat hagyott

Nézd a naplementét, ahogy néked ragyog
Lásd meg a holdfényben, merre visz a sorsod
Mert amíg minden látsz, azt hiszed boldog vagy
De ha szíved vak volt, sorsod magadra hagy

Csodálod szemeddel, a színes szép világot
De szíved olyat mutat, mit senki sem látott
A lelked szólít sokszor, figyelmeztet mégis
Hogy ne csak szemeddel láss, láss a szíveddel is…


Reviczky Gyula: Tavaszodik


Reviczky Gyula: Tavaszodik


Tavaszodik már az idő,
Beköszönt a napsugár.
Lelkem édes gondolatja
Fönt, a felleg-honba jár.
Nem tudom, de olyan édes
még a bánat is nekem,
Kék egével, napsugárral
A tavasz, ha megjelen


Tóth Anita: Gyönyörű természet



Tóth Anita:

Gyönyörű természet


Sötét eget fűszerező csillagok a Hold körül,
Zúgó nádas tövében kiskacsák anyjuk körül.
Éltető napsugár csókolta vízfolyás,
Patak partján hallatszó csendes csobogás.

Tavasszal bimbódzó megújulás,
Első színes szirombontás.
Réti virágok színes takarója,
Madárfióka szárnya csapkodása.

Égen a tarka szivárvány híd,
Szarka társat dalra hív.
Zúgó csermely, hol őzgida lapul,
Egér búj elő az avar alól.

Tó vizén csillogó déli napsugár,
Éj leple alatt zümmögő kis bogár.
Nem mutathat más ennyi szépet,
Kék ég alatt fekvő gyönyörű természet.

2013. március 27., szerda

Adorján Balázs: Ha zeng a kikelet...


Adorján Balázs: Ha zeng a kikelet...

Hosszú tél után érzi már a szív,
Ha sóhajt a világ ébredőn.
Átölel a napfény, magához hív,
S végigsimít lágyan, éltetőn.

Fölzeng a trilla, madárdal a fákon,
S mintha e dal valamit ellopna;
A hóköpeny megremeg a tájon,
S fehére mintha lassan elkopna.

Az ember már vágyik a szabadba,
Lekerül a téli gönc, tarka ruha váltja.
A fáradt vér, akárha szaladna:
Ó, minden szív a párját várja!

Nem hallik már betegségről panasz,
Hurutot, náthát elvisz a meleg,
Elmúlik a tél, beköszönt a tavasz;
És zeng, és zeng - zeng a kikelet!


A lélek hívása a tűz...


A lélek hívása a tűz, amelynek nincs fénye, nincs füstje, nincs hangja és nincs hője sem. Mégis megszólít, mégis utolér.


(Zooey Dwell)

Ahol a szemek beszélnek...


Az asszony pillantása a lélekből érkezik és a lélekig hatol. Ahol a szemek beszélnek, ott a szavaknak nem veszi hasznát többé senki.
 

(Osho)

Létezésünk egyetlen jelentése...


Létezésünk egyetlen jelentése, lelkünk csillapíthatatlan vágyakozása akkor teljesül, ha hagyjuk magunkat szeretni.


(Ruth Burrows)

A lélek csak attól gazdag...


A lélek csak attól gazdag, amit adni képes, és csak attól szegény, amit visszautasít.



(Anne-Sophie Switchine)

 

Egy csokor virág



Les Buscaglia:
Egy csokor virág


Barátságunk jeléül csokrot hoztam neked.
Gyűjtöttem mezőn, színes dombok felett,
S ím kész ajándékra a virágcsokor.
Kérlek, bármerre is sodor az élet,
Ajándékom vidd magaddal,
Akár gyalog jársz, akár víg fogattal...

Csokrodban első virágszál a szeretet,
Azért oly fontos, mert Istentől ered.
Emberi sorsok összeötvözője.
Ha elveken nyugszik, nem múlandó,
Neked is ilyen szeretet a jó.

Türelem a második virágszál,
Hogy ne sírj, ne zúgolódj, ne kiáltsál,
Bármi is menjen végbe a szívedben.
Vigyázz, hogy a szó, a könny ki ne essen,
S vihar ne zúgjon el családod felett,
Így gazdagabb lesz benned a szeretet.

 
Csokrod harmadik virága a hűség,
Amit megkíván tőled a föld s az ég.
Hű légy Istenhez és szent elveihez,
Hű légy férjedhez és gyermekeidhez,
Idegen arc soha ne ejtsen tőrbe,
S szívetek legyen mindig összekötve.

A negyedik virágszál a kedvesség,
Az arcod, ha olyan, mint a derült ég,
Ha bosszúság fellege el nem fedi,
S a gyűlölet soha torzzá nem teszi,
Meghódítja még az ellenségedet is,
Otthonodban nem lesz ború és tövis.

Az ötödik virágszál a szorgalom.
Nem jelenti, hogy nagy legyen a forgalom
A házban és minden csak terád várjon,
Míg az idegek összetörnek fájón.
A szorgalom az, ha végzed a munkád,
Mint csillag az útját, lassan, de folyvást.

Virágcsokromat átnyújtom neked,
S kívánom, a jó Isten legyen veled!
Illatozz otthon, vagy a zord idegenben
Mindig derülten, mindig kedvesebben,
Míg eljön Urunk, s bú válik örömre,
S virágcsokrába beköt majd örökre..



 

Juhász Gyula: Ősi láng


Juhász Gyula:
Ősi láng
  

Minden szó olyan jó,
Olyan forró, olyan vigasztaló.
De a száj csak vár,
Érzi már: kimondani fáj.
Így csak hallgatunk,
A büszkeségtől elnémulunk...
 
Késő lesz sírni, ha eltűntem,
Most próbálj gondolni rám!
Most lobogjon a szemünkben
Az az ősi, ősi láng!
 
Itt a pillanat, de elszaladt,
De több lehetőség nem maradt,
Hogy szólj, hogy kérj, hogy beszélj,
Hogy a szívemhez érj.
Most is csak hallgatunk,
És lehet, hogy örökre megnémulunk...
 
Késő lesz sírni, ha eltűntem,
Most próbálj gondolni rám!
Most lobogjon a szemünkben
Az az ősi, ősi láng!
 
Hívj és várj,
Ha érkezem, magadba zárj,
És félts, és szoríts,
Úgy kell, hogy bátoríts!
És lángolj velem,
És tetszeni fog, hogy a tűz vagy nekem...
 
Késő lesz sírni, ha eltűntem,
Most próbálj gondolni rám!
Most lobogjon a szemünkben
Az az ősi, ősi láng!



Karjaid közt…



Karjaid közt…


Karjaid közt szabad vagyok,
Lelked csendjében szárnyalok…
Öledben testem oly féktelen,
Ahogy tekintetedben az értelem.

Leheleted édent simít ajkamra,
Csókod mámort éget arcomra,
Hűs szavaim éjekben halkulnak…
Szívembe hangjaid zuhannak.

Karjaid közt vágyakban élek,
Hol hullámok közt álmok kísérnek…
Féltésedben a messzi végtelen…
Te vagy a szerelem, és az életem.
 

(Válóczy Szilvia)

A csendes TE és a dinamikus én



A csendes TE és a dinamikus én


Mindannyian változunk kicsit…
Ha nem máshogyan,
hát egymás kölcsönhatásaként.
Szeretve tanulja meg az ember
az alázatot, az önzetlenséget,
és minden olyat, mely csak nemesít,
s ami a legfontosabb,
hogy összekötve erősít a példa,
szeress gyermekem,
mert így, csak is szeretetet kapsz vissza,
s a gyermek azt a sok szót csak issza,
míg meg nem állapodik
a szeretet teljességében.

*

Valaha azt sem tudtam,
mit jelenthet a zaj nélküli lét,
de most, hogy ismerlek,
tudom, TE magad vagy a csend,
a nyugalom.
Én viszlek az árral,
Te néha visszatartasz, vagy kordában
és megszoktatod velem
a megszokhatatlant.
Mert mindannyian változunk kicsit,
ki így, ki úgy…
de én Hozzád változom,
s Te ugyanúgy tartozol lelkemhez,
mint az idom a másik idomhoz,
lankás homorod, domboromba épül,
s így készül, a mindenkori
összetartozás.


(Válóczy Szilvia)

A KEDVESTŐL HAZAFELÉ


Vihar Béla:
A KEDVESTŐL HAZAFELÉ
 

Amikor hajnalban eljöttem tőled,
  ifjú voltam,
és az éjszaka
kéklő habja gyöngyözően, halkan,
csobogott felettem a magasban,
    s tiszta volt, mint szemed sugara.
 
Amikor hajnalban eljöttem tőled,
oly nagy csend volt,
  és szerettelek.
Csak az árnyék, lombok és a mennybolt
tudta titkunk, mely enyém s tied volt:
    kedvesek közt a legkedvesebb.
 
Amikor hajnalban eljöttem tőled,
  bennem égtél,
mint szent tüzes bor,
s látni véltem; a párnára hajtva
körülfogja lágy hajad patakja
    drága arcod, s rólam álmodol.
  
Amikor hajnalban eljöttem tőled,
eltűnődtem,
  hogy a föld ragyog,
s csillag lobban, a parázsló, fénylő, –
isten ujján felszikrázó ékkő,
    és megköszöntem, hogy tied vagyok.

Gyengéd szerelmed


Gyengéd szerelmed


Karod lelkem ezüst sodrában ölel,
Fáradt napok közt bánatot töröl el,
S ringatja szívem magányos lépteit.

Szemembe álmodod a nap könnyeit,
Lelkembe fújod szép hited dalait,
Létezem, ahogy te is élsz itt bennem.

Forró leheleted csókjai féltik,
Mit hajnal hűvös bókja küld, s őrzik
Szerelmed gyengéd egy-csendes szavait.


(Válóczy Szilvia)

2013. március 22., péntek

A lélek szeretet...



A lélek szeretet. Az igazi szerelem minden pillanatában a lélekben élünk és a lélek bennünk.

(Paul Jillich)




Tartsd életben lelked mélyén...


Tartsd életben lelked mélyén a szerelmet. Nélküle az élet olyan, mint egy kert napsugár nélkül, ahol a virágok halottak.


(Oscar Wilde)

A nő szerelme...



A nő szerelme csak akkor lehet tartós és boldog, ha gyökerei lelke legmélyére nyúlnak, ahonnan  a szerelem virága tiszta fényhez és levegőhöz jut.


(Sri Aurobindo)

Vihar Béla: HAZAJÖTTÉL…



Vihar Béla:
HAZAJÖTTÉL…
 
Hazajöttél, fáradt volt az arcod,
letetted a padlóra a szatyrot,
és a falak mindjárt felragyogtak,
mintha hoznád válladon a holdat.
 
A terítő, kendő, pohár, párna
ujjaidtól, akárcsak varázsra,
fényleni kezd, s lényed, mint az áram,
ott kering a dolgok anyagában.
 
Fészekrakó, lágy asszonyi ujjak,
eltűnődve hányszor megbámullak,
midőn röpke, puha mozdulattal
titkod nyomán mosolyog az asztal.
 
A szívem is így érintsd e kézzel,
illetésed forró delejével,
s bennem is a harmóniát, rendet,
sugárosztó ujjaddal teremtsd meg.

Hiszem...


Nem abban az értelemben hiszek a csodában, a varázslatban, hogy karba tett kézzel várom a sült galambot, hanem úgy, hogy észreveszem a felkínálkozó lehetőséget, nem hátrálok meg a próbatételek előtt, és nem adom fel egykönnyen. Életfilozófiám része, amit a mesékből kora gyerekkoromtól tanulságként őrzök. Hiszem, hogy a végén a jó elnyeri méltó jutalmát, hogy az adott szót meg kell tartani és az ígéretet be kell váltani, a rászorulóknak segíteni kell, és hogy szemtől szemben kell küzdeni, mert aki aljasul támad, az pórul jár, a gyengét, a kicsit pedig védelmezni kell.

(Kádár Annamária)

Kiss Dénes: Ki őrzi meg?



Kiss Dénes:

Ki őrzi meg?


Ki őrzi meg majd legtovább
gyermekkorából az eget
s hogy mindig mindig béke lett
Barangolva mezőkön át
bokrok nyújtottak kezet
ki-ki játékban megtalálta
a maga szelíd madarát

Ki őrzi meg majd legtovább
a füvek s a fák jelbeszédét
Ki lesz ki arcán muzsikát hordoz,
mint lombjuk közt a fák
Ki lesz akiben béke lesz
ha a lélek fényességét
roppant sötét öleli át

A szeretet sugárzása...


Meggyőződésem, hogy ebben a komor világban is sikert sikerre halmozhatunk, ha a szeretet sugárzását tesszük meg életünk céljává.

(Simon András)

Lélekszárnyak hajlonganak...


 
Lélekszárnyak hajlonganak...


A csodák bennünk vannak, vagy karnyújtásnyira tőlünk, mégis: kinek lelkét nem bódítja térdre áhitat, ha a csillagos égbolt fátylán simogat el tekintete? Lásd, milyen varázslat lapul egy fűszálban, a virágok szirmain, vagy épp az éji magasság boltozatában! Mi az a láthatatlan eszencia, amely lelket-szívet nyugtatva frissíti az emberi elmét a szabadság bódító időtlenségével, ha a teremtés ezen szemtanúiba karol néhány pillanatra az önátadó képzelet?
A szeretet valósága ez.

A csodák mi vagyunk és minden körülöttünk. A levegő, a víz. A szemünk. Az agyunk. Bennünk lüktet az univerzum, és mindenben ott vagyunk mi magunk is. Ismeretlen világ vagyunk, ismerős ölben ringó kegyelem véges életünk. Természet karján csecsemő létünk bimbaja pattan, s elénk hozza nap mint nap a teremtés az aznapi csodát: az legyen neve, aminek mi elnevezzük. Álom, boldogság, szerelem, halál. Plazma, elektron, dimenzió. Idő. Filozófia.
A szeretet valósága ez.

A csodák értünk vannak, s csoda, hogy mi még vagyunk. Végy ki bármely alkotót a természetből, és meghal a világ. Vedd ki az embert, és meggyógyulnak az élet sebei. Mint a tökéletes testben szaporodó vírus, olyanná lett az Isten gyermeke. Átok, fájdalom és pusztítás kíséri minden istenségre törő tettét. Semmi új az emberért nem bűn, ha nem zúzza össze a harmóniát a környezetével – de az ember már nem lát, nem érez és nem ért: igényel. Jogot formál szeretetlen. Követel. Istennel nem perelhet, hát maga gyárt teremtés-történetet magamagának, múltat költ gyatra ihletéssel. Ám szirmokon tavasz rebeg imát, jégcsapokban önkívület a végtelenség mámora – idő? Távolság? Bibék között, mint méh tánca, egyszerű a köszönöm románca : van és lesz vallomása.

És lőn este… úszik a csillagos világmindenség a Duna tükrén. Hídtól hídig löbböli csöndes csobbanásokkal, sejtelmes illatokkal egymást tinta és gyémánt sóhajtó keble. Hangok csókolóznak a parti köveken, víz és beton esti násza, mély és felszín suttogó kéje ring, leng fel neszezőn, és esik táncba a város mormoló zsolozsmájában. Mint bakelit-lemezen a surrogás, lopja magát az akkordokba távoli szirénaszó. Zene és nevetés billeg a víz hátán, ki tudja, honnan jön, meddig fut tova – foszlik és összeáll egyé a csönd e földi hangokban.


Önnek született e pár sor. Értsen belőle jó ízű kacagást, bugyborékoló örömet és...és valamit, amit nem tudok másként megfogalmazni.

És lőn este és lőn reggel...

(Koós Attila)


A lélek...


A lélek olyan, mint egy tiszta lap, melyet a világ ír tele, vagy inkább mint egy üres kancsó, melyet a világ tölt meg színes boraival. S ha nincs két egyforma lélek, vagyis ha minden embernek külön egyénisége van, az egyrészt azon alapul, hogy nincs kettő, aki ugyanazt a világot látná, másrészt, hogy nincs kettő, aki ugyanúgy látná a világot. (...) Mindenikünk lelkében a világ tükröződik vissza, de mindenikünkben másként tükröződik. S a lélek maga, az egyéniség nem egyéb, mint a világnak egy sajátságosan színezett tükörképe.


(Babits Mihály)

Mintha kihűlt volna az öröm a földön...





Mintha kihűlt volna az öröm a földön. Néha, pillanatokra, parázslik még valahol. Az ember lelke mélyén él az emlék valamilyen derűs, napfényes, játékos világról, ahol a kötelesség szórakozás is, az erőfeszítés kellemes és értelmes... Nézd meg az arcokat! Amerre jársz, a világban, a kis és nagy közösségeken belül, mennyire feldúltak az arcok, milyen gyanakvók, mennyi feszültség, feloldatlan bizalmatlanság, görcsös ellenkezés az arcvonásokban! Ez mind a magány feszültsége. Ezt a magányt lehet magyarázni, s mindegyik magyarázat felel a kérdésre, s egyik sem tudja igazán megnevezni az okot... És mentől mesterségesebb közösségeket építenek föl az emberek világán belül politikusok és próféták, mentől kényszeredettebben nevelik a közösségi érzésre már a gyermekeket is ez új világban, annál irdatlanabb a lelkekben ez a magány. Nem hiszed? Én tudom. S nem fáradok el beszélni erről. Ha olyan mesterségem lenne, amely módot ad, hogy beszélhessek az emberekhez... tudod, pap vagy művész, író... könyörögnék nekik, lelkesíteném őket, hogy térjenek meg az örömhöz. Felejtsék el a magányt, oldják fel. Talán nemcsak ábránd ez.


(Márai Sándor)

Az Élet segít...


Csak egy nagy ölelésre vágyom, egy olyanra, ami ha csak egy percre is, de eltüntet minden problémát, és elhiteti, hogy minden rendben lesz annak ellenére, hogy tudom, már most a helyén van minden. Nem kell több, nem vágyom másra, csak egy erős karra, ami megvéd és támogat. Megölel és megnyugtat. Átkarol és védelmez. Figyel rám, ha elbotlanék, és felhúz, ha már úgy érezném, nincs erőm. Akkor talán könnyebb lenne. De most nincs itt az ideje. Nincsenek ölelések, nincs támasz, de nem is baj. Meg kell erősödnöd. Az Élet segít benne. De valahogy néha... néha csak úgy jó lenne egy ölelés. Hiába. Emberek vagyunk.


(Oravecz Nóra)

A magány...



A magány (...), nagyon értékes kincs.
Mindenki vágyik egy olyan hely után, ahol időnként egyedül lehet.


(George Orwell)

Emberhez méltó állapot...


Én mindig többet szenvedtem az emberek közeledésétől, a társas együttléttől, mint az igazi magánytól. Egy ideig büntetésnek érezzük a magányt, mint a gyerek, akit egyedül hagytak a sötét szobában, amíg a felnőttek a szomszédban beszélgetnek és mulatnak. De aztán mi is felnőttek leszünk egy napon, s megtudjuk, hogy a magány, az igazi, az öntudatos egyedüllét az életben nem büntetés, nem is sérült és beteges elvonulás, nem különcség, hanem az egyetlen, emberhez méltó állapot. S akkor már nem is olyan nehéz elviselni. Mintha örökké nagy és tiszta levegőben élnél.

 

(Márai Sándor)

2013. március 16., szombat

Jószay Magdolna - Március


Jószay Magdolna - Március

 
Bomladozó rügyek vidámítják
a húzódzkodó télvég hangulatát,
a télnek az idén nem sikerült
megmutatnia igazi önmagát.
Nekifut még egyszer-kétszer,
de hasztalan próbálkozás...
rügyek nyílnak, madárdal cseng,
s lenn a földön vakondtúrás,
s körötte friss fű zöldje zseng,
levegőben érezni a tavasz illatát.
Szívemhez ér felhők mögül is
a márciusi nap aranysugara,
s ha távol vagy is, de jó, hogy vagy,
te kedves... szívemnek gyámja.
Ébredek. Lelked lelkemhez ér,
s azt szelíden megsimogatja




Vihar Béla: MINDENEKBEN…



Vihar Béla:
MINDENEKBEN…
 

Mint csillagot, örök pályán, rendre
fogva tartja a vonzás szerelme –
ég kékjében, bolygók futásában,
mágnesekben immár ott él benne
nagy törvényként a kettőnk szerelme,
s összehajló ajkunk oldó csókját
ismétli az örökkévalóság.

 

Váci Mihály: SZEBB ÖRÖM

                                                                   

Váci Mihály:

SZEBB ÖRÖM
 

Szívem alatt ragyogsz. A csillagok csipkéje
remeg az ablakon. Érzed? Ez itt
a szív állandóan üres edénye,
pedig örökké csak merít, merít.
 
Mondhatnám ezt is még: ó, harmatos
alma a tested, s rá a fény havaz!
De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros,
s hogy női test, izgató és igaz.
 
És nem hasonlítlak az angyalokhoz:
asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak,
mert úgy szorítsz forrón, sírva, magadhoz,
hogy embernél több leszek általad.

Wass Albert: Hallgatom a csendet


Wass Albert:
Hallgatom a csendet



Hallgatom,
mint ver ütemet csendre a szív,
mit zenél vágyat pergetve,
egyre ölelésedre hív.

Hallgatom,
hogyan sír szívemben a hiány.
Néma ajkon sikoltó zene
lehet ily karcolóan lágy.

Hallgatom,
mit suttog igézőn a szellő,
vajon tőled szállt-e ide
szerelmes szóban libbenő,
szívemet simogató zene:
Szeretlek édes szerelmem.

Hallgatom,
semmiből csendülő édes hang,
mint töri meg fülem csendjét
szívem kételyébe marva,
képzelem e vágyott szavakat,
vagy szerelmed küldte felém.

Hallgatom,
mint éled szerelmem a csendre,
mint űzi el a születő,
hiányból sarjadó kételyt.

Hallgatom,
érzem szerelmes szívverésed
versben éled a csendre:
Szeretlek örök szerelemmel.

Ha magadat adod...


Ha magadat adod, azokat a kincseket, amiket útravalóul kaptál, a világot gyarapítod azzal, embertársaidnak adsz ajándékot.

(Csitáry-Hock Tamás)

A legnagyobb küldetés...


A legnagyobb küldetés teljesítéséhez nem kellenek embertömegek. Elég egyetlen is. Az Egyetlen. Akinek te teszed szebbé a napjait, te vigyázol rá, te örülsz, te szomorkodsz, te aggódsz vele.

(Csitáry-Hock Tamás)

Az okoz igazán örömet...


Az okoz igazán örömet, ha kimondhatjuk, ami a szívünkön van, kockázatot vállalunk, és fejest ugrunk az életbe. Nem fog mindenki kedvelni, de te azt kedvelhetsz, akit csak akarsz.


(Andrew Matthews
)

Engedd...


Engedd, hogy vékony, reszkető kezemmel Lebontsam hamvas, illatos hajad. Ha így ülsz elém, - mintha ezer éve Sok ezer meghitt, boldogságos éve Ismerném a szemed, puha válladat. Száz asszony, kiket őseim szerettek, Kikért fellobbant mindig ez a vér, Száz ősöm minden szomorú, szent álma, Száz ősöm csókot, vágyat osztó párja Ma mind benned él, Tebenned él.

(Dutka Ákos)

Fehér Miklós: Hajnalkép


Fehér Miklós: Hajnalkép


Ha most virágot tennék asztalodra,
Vagy illatos kávét szép pohárban,
Kusza sorokat papírra róva,
Hajnalt festve aranyló sugárral,
Vagy csak föléd hajolnék csendben,
Belémerülve álom illatodba,
Mondd, megértenéd-e érted-szerelmem,
Ahogy lopva emelném takaródat?




Fehér Miklós: Önzőn őrzöm



Fehér Miklós: Önzőn őrzöm


 
Most majd átölellek, most úgy szeretlek,
Mint, ki téged hisz utolsó kapaszkodónak
A mélység feletti görgetegben,
Hol halk fohászba szakad a sóhaj,
És csak ölellek konokul, kétségbe esve,
Folyondár erővel körbefonva.

Menedékem lettél akaratlan,
Nem tudott, óvó menedékem.
Hangtalanul - csak magamnak -
Megtartalak álmodott szépnek,
Nem lebbentem fel a fátylad,
Nem nézek mélyen szemedbe,
Nem bűvöllek lángoló szóval,
Önzőn őrzöm, hogy szeretlek.

Most majd átölellek, most úgy szeretlek,
Mint, ki téged hisz utolsó kapaszkodónak
A mélység feletti görgetegben,
Hol halk fohászba szakad a sóhaj,
És csak ölellek konokul, kétségbe esve,
Folyondár erővel körbefonva.

2013. március 7., csütörtök

Kéri János: Nőnapi köszöntő



Kéri János: Nőnapi köszöntő



Tavasz hajnalán
Róluk emlékezünk,
A nőkről, kiknek
Életünk köszönhetjük.

Ki mindent
Megtesz értünk, a nő,
Dajkál, ápol,
És felnevel ő.

Hálánk szálljon
Lányra, anyára,
Ki a családot
Összetartja.

Szépséges nők,
Jó asszonyok,
Kívánunk boldog,
Víg nőnapot.



Bakos Erika: Mert a Nő...



Bakos Erika:

Mert a Nő...


"Mert a Nő örök"

Végtelenség hullámain
repkedő égi csoda,
majd szíved zenéjében
hallható
legszebb muzsika.

"Mert a Nő örök"

Tavaszi réten nyíló
gyöngyvirág illata,
amely úgy csilingel,
mint a szerelem szava.

"Mert a Nő örök"

Cseppnyi gyerekszájon
csüngő varázsszó,
édes álmokat mesélve
angyalkát ringató.

"Mert a Nő örök"

Mély ráncokkal teli
puha nagymama,
akinek oly jó belebújni,
ölelő két karjába.

"Mert a Nő örök"

Messzi csillagokról
földre érkezett angyal,
köszöntsd Őt ma örömmel,
s a szeretet virágaival.

Válóczy Szilvia: Tündérálom


Válóczy Szilvia: Tündérálom


Ha elringat a csend,
Két karod féltő melege,
Már többé nem fázom,
Tested lángja, őrzi lángom.

Temérdek tündérálom
Szemünkre csókol, elvarázsol,
S a messzi múlt, mely úgy feldúlt
Most mégis tovaszáll…


Boldogság...


Aki nem önmagát helyezi az élete középpontjába, hanem a szeretetre vágyó másik embert, vagyis aki nem mindenáron a saját boldogságát keresi, hanem örömmel dolgozik mások boldogításán is, az előbb-utóbb menthetetlenül maga is boldog emberré válik.


(Simon András)

Nincs szebb...


Nincs szebb és ártatlanabb valami, mint az első harmatos szerelem, amelynek emléke akkor is mindennél fényesebb marad, ha nem lesz belőle házasság.


(Szabó Magda)