Katalin Natália: Egyszer Szerelem

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hozzám értél.

Ahogy eddig senki sem.

Úgy Látsz.

Ahogy eddig senki sem.

Nevemen szólítasz.

Ahogy eddig senki sem.

 

S Itt vagy. Velem.

Érezlek.

Lassan nyújtom feléd kezem...

Kutatom,

hogy tényleg igazi vagy-e.

 

Nézlek.

S lelkem előbb mozdul.

Lassan érintelek,

kezem épp érinti tested melegét,

szíved dobbanását...

Lassú óvatos táncként

érzem minden mozdulatod..

Lassan olvadok fel benne..

Lassan adom át magam

szíved ritmusának...

de kezem a Tiéd fogja...

Kezem már a Tiéd fogja.

S már fájna ha elengednél...

 

Tudod...

Törött szívvel nem szeretni,

hanem újra hinni, bízni nehéz.

 

Érj hát hozzám.

Ahogy eddig senki.

Nézz rám, láss engem,

ahogy eddig senki.

Szólíts újra és újra

a nevemen úgy,

ahogy eddig senki sem....

 

S én beengedlek,

ahogy eddig senkit sem...

 

Nem hiszem, hogy véletlen volt, amikor találkoztunk...

 

"Nem hiszem, hogy véletlen volt, amikor találkoztunk. Mintha az élet csak arra várt volna, hogy mindketten megérjünk egymás szeretetére. Nem korábban, nem később, hanem pontosan akkor, amikor mindketten készen álltunk arra, hogy befogadjuk és megéljük ezt a különleges szeretetet, ami köztünk született.Ahogy rád néztem, éreztem, hogy ez a találkozás nem csupán egy pillanat, hanem egy sorsszerű összefonódás. Valami bennem mindig is tudta, hogy te vagy az, akire vártam, és akire szükségem volt. És most itt vagyunk, kéz a kézben, készen arra, hogy ne csak adjunk, hanem elfogadjunk is. Mert a szeretet nemcsak arról szól, hogy mindent megteszünk a másikért, hanem arról is, hogy megnyílunk, és hagyjuk, hogy a másik is adjon nekünk.Érezni, hogy te is ugyanúgy vágytál erre a szeretetre, mint én, valami olyasmi, amit szavakkal nehéz kifejezni. Mintha minden sejtünk, minden rezdülésünk ezt a pillanatot várta volna. Amikor végre képesek vagyunk egymásra hangolódni, befogadni és adni.A szeretet, amit megélünk, nem hétköznapi. Ez a szeretet mélyről jön, abból a helyből, ahol igazán önmagunk vagyunk, ahol nincsenek álarcok vagy félelmek. Olyan, mintha egész életemben erre készültem volna fel, hogy végre találkozzam veled, és megélhessem ezt a csodát.És most, hogy itt vagyunk, tudom, hogy mindaz, amit együtt élünk át, valami különleges és megismételhetetlen. Minden pillanat, amit veled tölthetek, egy újabb ajándék, egy újabb lehetőség arra, hogy még mélyebben szeresselek. Hogy adjak neked mindent, ami vagyok, és hogy elfogadjam azt, amit te adsz nekem.Ez a szeretet, ami köztünk van, több, mint amit valaha is képzeltem. Mert nem csak a szíveink találkoztak, hanem a lelkünk is. És ez az, amiért megérte várni. Mert most, hogy itt vagyunk, készen állunk arra, hogy együtt járjuk be az előttünk álló utat, és megéljük mindazt, amit ez a különleges szeretet adhat nekünk.

 

Ági Homonnai

A tekintetében ott izzik az a végtelen vágy...

 

 "Szeretem, ahogy megérint. Szeretem, amikor szeret. Amikor az ajkai végigcsókolják a testemet, és minden érintésével újra és újra birtokba vesz. Ahogy a nevemet suttogja, a hangja lágy, mégis követelőző, mintha én lennék az egyetlen valaki ezen a világon, aki számít. Szeretem a forróságot, ami elönt a végén. Azt a mindent elsöprő kéjt, ami felemészt és újjászületést ígér egyszerre. Most is, ahogy nézem őt, az az elégedett mosoly, amit rám villant, megőrjít. A tekintetében ott izzik az a végtelen vágy, az a büszkeség, hogy újra és újra képes magához láncolni."

 

Az ember számára a legnagyobb boldogság az Isten iránti szeretet...

 

Részlet Szergej N. Lazarev – A boldogság receptje című könyvéből:

 

Ahhoz, hogy megbirkózhassunk az élvezetek iránti vágyainkkal és a féltékenységünkkel, meg kell küzdenünk a gőgösségünkkel. A gőgösség klasszikus változata az, amikor az ember lemond a szeretetről, mert megsértették, vagyis nem képes feltétel nélkül szeretni. A gőgös ember számára a szeretet csak komfortot, felhőtlen kapcsolatokat és a konfliktusok hiányát jelenti.

A szeretet, amely nem fogadja el vesztességeket, gyorsan a gőgösség növekedéséhez vezet. Ezért az a képesség, hogy feltétel nélkül tudjunk szeretni, elvárások nélkül, eltekintve bármitől, a legjobb gyógyír a gőgösségre.

Az ember számára a legnagyobb boldogság az Isten iránti szeretet, amely olyan belső békét és örömöt ad, amelyhez foghatót emberi szeretet nem tud adni. Amikor az embernek erős a belső kapcsolata Istennel, akkor boldog, kiegyensúlyozott és harmonikus. Megvalósítja a vágyait, kapcsolatokat épít, nemi életet él, de a földi boldogságot mindig a második helyre teszi.

Sárhelyi Erika:Eméssz fel

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sárhelyi Erika:Eméssz fel

 

Ma csak a szád kell és a kezed,

a szavak most nem hoznak lázba,

napoljuk el a költészetet -

nézd, a testem mennyire árva.

 

Rád csókolom, mit elmondanék,

bőrödbe sütöm a szavakat -

holnap lehet, majd meg is írom,

ha lángra gyújt újra a gondolat.

 

Lobbanj fel bennem, mint szószegett

napok után a csavargó ihlet,

ereimben lüktetve zakatolj,

eméssz fel, akár percet az élet.

 

Úgy ölelj, hogy költemény legyen

a vágyódó, lázas mozdulat.

Szeress, mint még sosem szerettél -

s én minden sorommal megáldalak.

 

Örök Tűz

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Örök Tűz

Ajkaid ívén a vágy is izzik,

minden érintésed perzsel,

bőröd, mint éjfélkor nyíló virág,

magába von, elrejt,

és én nem akarok többé szabad lenni.

 

Illatod körém fonódik, vad kísértés,

melyből nem menekülhetek – s nem is akarok.

Vágyam lángja bőrödön táncol, lobban,

ujjaim lassan fel fedeznek titkokat,

mintha a lét legmélyebb dallamát érinteném.

 

Kíváncsian kutatom pillantásod mélyét,

ott izzik minden,

amit szavakkal soha nem mondhatnánk el.

Minden mozdulatban ott lüktetünk,

s mikor hozzám érsz,

a világ elnémul.

 

Te vagy az álom,

és én az ébredésed,

a vágy, amely sosem csillapul.

Ölelj! – égjünk el együtt,

mert a szerelem lángja nem alszik,

csak egyre hevesebben éget,

és mi együtt leszünk az örök tűz.

 

Aurora Amelia Joplin

Végh Éva: Szerelmesen

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Végh Éva: Szerelmesen

 

És jössz, újra meg újra,

ölelni, csókolni szerelmesen…

Mint hangjegy a kottában,

úgy dalol a szívem,

szonátát játszva a testemen.

Érzem ízed…, és lelkedben

gyönyörködöm még mindig.

Oh, fenséges szerelem!

Mint a lant húrjain játszva,

úgy pergek tangót karjaidban veled,

s közben tombol a vágy bennem…

S tán örökké szeretnék élni, hogy

érezhessem a szenvedélyed felém.

Nem kell a szó.

Elég, ha látom szemed fényében

azt a lángot, mi örökkévalóságot

pecsétel szívembe

veled-velem együttlétben.

Szeretlek.

És tova tűnő lépted

a reggel morajában hagy csak

mélységet csókod utáni vágyamban,

mert várom mindig újra az est

megnyugvó alkalmát,

hogy karodban ölelve aléljak benned,

lelkeddel összeforrva,

szerelmesen.

 

Legyen időd, ma ezt szeretném!"

 

"Nem kívánhatok mára egyebet, csak annyit, legyen időd. Időd megölelni azt, akire annyira vágysz. Legyen időd meghallani a csend titkait. Legyen időd észrevenni a csodát és meglátni a mosolyt. Legyen időd viszonozni a szépet, a jót és a kedvest. Legyen időd beletenni a napba a felejthetetlent. Legyen időd, ma ezt szeretném!"

 

(Todorovits Rea)

Szívemmel látlak.

Szeretlek hidd el

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szeretlek hidd el

 

Szeretlek. Hidd el. De hangom már elhalt.

Torkomban nincsenek szavak,

csak szenvedély, mely a lelkemet őrli,

néha úgy érzem, szétszakad.

 

Akár egy vulkán, mely belülről forrong,

s kitörni nem tudott soha,

ugyanúgy lázad, ugyanúgy tombol

lelkemben most az indulat.

 

Hozzád bújnék. De félek: megéget

az a tűz, amely lángra kap

szemedben, melyet látni vélek,

mikor átfogod vállamat.

 

Lelkem már most is annyira megtört,

mint üveggyöngy, amely meghasadt,

szeretnélek, de annyira félek!

Nem bírom már, ha bántanak.

 

Neked az érzés szalmaláng csak,

amely könnyedén lángra kap,

de nekem izzó, forrongó láva,

mely mindent magával ragad.

 

Ne kísérts engem! Kerülj messze!

Máshol is vár rád pirkadat,

szikrázó fény, mely rád világít

eloltva minden vágyadat.

 

Nekem a láng az akkor kell csak,

ha a parázs is itt marad,

s ugyanúgy fűt, ha téli fagy van,

megőrizve a lángomat.

 

Meggyesi Éva

Szerelmem!

 

“Szerelmem!

 

Miattad, a nyíló virágokkal teli kertben a tavasz illata után sóvárgok.

Elfeledtem az arcodat,

Nem emlékszem a kezeidre;

Milyen volt az ajkad íze az enyémen?

 

Miattad, szeretem a parkokban szunnyadó fehér szobrokat,

A hang és látás nélküli fehér szobrokat.

 

Elfelejtettem a hangodat, a kacagó hangodat;

Elfeledtem szemeidet.

 

Mint virág az illatához, úgy kötődöm halovány emlékedhez.

Sajgó sebem fájdalmával élek;

Aki hozzám ér, helyrehozhatatlan kárt okoz.

 

Cirógatásod kúszónövény gyanánt fonja körbe melankóliám falait,

Elfeledtem, milyen szerelmed, mégis, mintha minden ablakban téged látnálak.

 

Miattad, a nyár telt illatai is fájnak;

Miattad, újra csak a vágyak teljesülését megelőző jeleket, a hullócsillagokat és más, égből hulló tárgyakat kutatom.”

 

~ Pablo Neruda

Fordította: Szücs Gábor (Gauranga Das)

 

Figyelek rád. Fontos vagy...

A szemeim a szemeit követik. Látom. Mélyebben, mint elsőre gondoltam. De olyan kényelmetlen. Feszítő. Nézni a másik szemébe, megérezni azt, hogy látnak. Ott van bennem a késztetés, hogy elnézzek. Valahova messzire. Tudom, az a könnyebbik út lenne. Nem ahhoz szoktam, hogy látnak. Hogy látni akarnak. Várok még. Elfelejtek levegőt venni. Az őzbarna szemei rátapadnak a szemeimre. Biztosan belém lát. Zavarba jövök. Nem tudom, mi az a pont, amikor egy nézés már kényelmetlenné tud válni. Amikor nem csak egymásra nézünk, hanem elindul valami. Valami intim, mély, érzelmekkel teli. Mintha a szemeink közvetítők lennének. Istenem, ilyenkor úgy érzem, mintha mezítelen lennék. Mintha a felszínre jönne a sötét énem is. Amit nem szívesen mutatok meg senkinek. Igen, azt hiszem ez az a pont, amikor olyan szívesen elfordulnék, kilépnék ebből a nézésből, és úgy tennék, mintha nem történt volna semmi sem. Közben meg tudom, az a semmi adná a legtöbbet a szívemnek. Most nem fordulok el. Benne maradok. Engedem, hogy belém lásson, hogy meglássam benne önmagam. Engedem, hogy a félelmeim köddé váljanak, és a távolságot átvegye a közelség. Látlak. Itt vagyok veled. Figyelek rád. Fontos vagy. Minden nappal egyre tovább tudok a szemekbe belenézni. Egyre bátrabban veszem fel a szemkontaktust, és engedem, hogy meglássam benne mindaz, aminek eljött az ideje. Mígnem, egyszer csak azt veszem észre, már nem feszít az, ha a szemeink egymásba érnek. Már nem vágyom kilépni belőle. Már nem félek a sötéttől. Már arra vágyom, hogy beléjük nézzek. Még akkor is, amikor elindul az a valami. Mert azért a valamiért érdemes élni. Az a valami ad értelmet az értelmetlennek. Hogy érezhettük egymás lelkét, mert mind a ketten elég bátrak voltunk ahhoz, hogy ne nézzünk el. 💓

(Boros Bea)

Körmendi László: Mindig arra jártam

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Körmendi László: Mindig arra jártam

 

Mindig arra jártam, hol nem volt nyomod, szavad.

Hol nem ért utol hangom,

hiába hívtalak.

 

Kerestelek léhán,

forró járdán lépve.

Nevedet kiáltva

fagyos mindenségbe.

Leírtam sorsodat szépséges imámba.

Súgtam a semmibe,

szélfútta homályba!

 

Nem voltál itt eddig!

Nem is öleltél át.

Nem cseréltél fejem alatt izzadt párnát.

Nem voltál és így én

meg sem érthettelek,

nem csúszott a forró homlokomra kezed.

Nem imádtam hangod,

kedved, színed,

eszed.

Hiába nyúlt kezem,

soha nem értelek…

 

Mennyi év is telt el?

Harminc?

Vagy háromszáz?

Régen nem hittem már, hogy még az utamba állsz.

De jöttél hívatlanul!

Megmentetted lelkem.

Őszülő hajammal ölelsz, csókolsz engem!

Súgod,

hogy ne fájjon a nélkülünk-évezred.

Ne fájjon!

Így volt jó.

Így lehetett veled…

 

Kellett a hiányod!

Kellett a képzelet!

Kellett a sok eső,

hogy nekem ázzon lelked!

Kellett a dér, a hó!

Kellett igyekezet.

Kellett a méltóság.

Simogató kezed…

 

Kellett, hisz ott jártam,

hol nem volt nyomod, szavad.

Ott, ahol kerestem, ki vagyok

és ki vagy.

 

Lám,

most csend van.

Zene.

Most minden oly jó veled!

Megérkeztél végre

és én jöttem neked…

Tűz van...

 

Tűz van...

Tűz van benned,

Oázist keresek,

Fázist találok

Forró tekintetedben,

Tűz van bennem,

Zongoráznak ujjaim,

Visonganak felejtésbe

Merült elveim,

Tűz van benned,

Ajkaid húznak

Bolyongva vágyat

Reszkető testemre,

Tűz van bennem,

Értelmem veszíti

Önmagát, csatát,

Egót feledve, 

Tűz van benned és bennem,

Védtelenek édesen,

Nincs félelem, se sérelem,

Lelkünk együtt végtelen.

"Takó Tibor"

Boda János: Örök vonzalom

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Boda János: Örök vonzalom

 

Az óra a pillanatba menekül,

kezem a nyakadon hegedül,

és az illatok, melyek átölelnek,

nyitnak kapukat lobbanó érzelmeknek.

Emlékszem minden szavadra,

ahogy a szádat harapva

néztél rám, és a szemed

táncra hívta a vágyaim,

átkúszva a szív határain,

átértékeltük az életet.

A lélek legmélyén vagy te bennem,

általad nyer értelmet az értelmetlen,

tőled lobban fel tenni erőm,

és ha por leszek, szíved legyen

majd örök vadászmezőm.

 

Az életben semmi sem történik véletlenül...

 

"Az életben semmi sem történik véletlenül. Sem emberek, sem pedig események nem bukkannak fel ok nélkül az életünkben. Kapcsolataink alakulásának és fejlődésének semmi köze a szerencséhez. Minden azért történik, mert erő hat rá. Ez az erő mindenkit összeköt. Ez dönti el, megtaláljuk-e magunkat vagy sem. Ez határozza meg, mit érzünk, és hogyan viselkedünk. Ha megértjük ezt az erőt, és tudatosan alkalmazzuk, pontosan azokat az embereket és eseményeket vonzzuk be az életünkbe, akikre és amelyekre mindig is vágytunk."

 

(Ruediger Schache)

A vágy a lélek ajándéka...

 

 A vágyat nem a test csinálja! A vágy a lélek ajándéka a testnek.

(Vavyan Fable)

Körmendi László: Akarlak!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Körmendi László: Akarlak!

 

Két rohanás között kimorgott „szeretlek!”

Konyhában, unottan megpaskolt feneked.

Kényszeredett mosoly, ebéd, vasárnapi…

 

Én nem így akarlak!

Így nem tudlak szeretni…

 

Akarok ezernyi égi, zajos fanfárt!

Akarok zivatart, szétrobbanó banzájt!

Akarok létet, mi mindent remélhet!

 

Akarok Gyönyörűt!

Még akarlak téged…