Az érett lélek jele...

" A könny misztikus folyadék. S ha régóta nem sírtál, tudd, hogy intenzív, igazi, százezer voltos feszültséggel régen nem szerettél már. A mélyről fölszakadt sírás pillanatában, vagyis a nagy elvesztés, s a nagy megtalálás idején valami olyan gondolat motoszkál az emberben -ha tud egyáltalán még ilyenkor gondolkodni-, hogy valami nagy-nagy KEGYELEM állapotába került. (...)

Az érett lélek jele a sírni tudás képessége. Nagyobb dolog, mint a nevetés. Arról nem is szólva, hogy a nevetés is könnyeket csal a szemünkbe, ha valódi. "

 

(Müller Péter)

Körmendi László: Hiszek egyet

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Körmendi László: Hiszek egyet

Hiszek az életben, az élhető világban.
Hiszek az embert is teremtő csodában.
A Megváltóban, s a régen megváltottban,
a megszületettekben és abban, ami ott van!
A gyönyörben, a boldog nevetésben,
ezer kínon túl is elrendezett végben.
Hogy mindig mindenhol ugyanaz a súly van,
s ki valós életet él, mindig él a múltban.
Ki poklokra száll le, tán az is megüdvözül,
s feltámad a feltámadó sötét gondok közül,
hogy elfoglalja sorsunk asztalán a helyet,
ami őt illeti, ami övé lehet.
Hiszek a lélekben!
Hiszek minden vágyban.
Hiszek a bűnöket elmosó imákban.
Hiszek én mindent!
És hiszek én egyet!
Az Isten szerelmére megalkotott embert.

Ki vagyok én?

 

Ki vagyok én?

 

Amikor belenézek a tükörbe, egy testet látok, és azt mondhatom: „ez az én testem". Csakhogy ki mondja ezt? A testben lennie kell valakinek, aki így szól: „ez az én testem".

 

A test anyag. Az anyag nem tud gondolkodni, nem tud érezni, nem tud emlékezni, erre csak a tudat képes. Én azonban tudok gondolkodni, érezni és emlékezni, vágyom saját tökéletességemre. Tehát tudat vagyok. Nem a test vagyok, nem az értelem, nem a lélek és nem is a tudattalan. Nem az a név vagyok, melyet viselek, és nem is az a szerep, amelyet eljátszom. Én a tökéletes halhatatlan tudat vagyok. Része vagyok az egyetlen, mindent átfogó tudatnak. Mindig is voltam, mindig is leszek, mert VAGYOK! Az egységből jövök, és a sokaságon át úton vagyok vissza az egységbe.

 

Miután felismertem, ki vagyok, természetesen fel kell tennem a kérdést:

 

„Miért vagyok?"

 

„Miért vagyok olyan, amilyen vagyok?"

 

„Miért vagyok itt?"

 

„Mi a feladatom, és hogyan teljesítem ezt a feladatot?"

 

„Milyen utak vannak, és mi a cél?"

 

Valamikor rátalálok magamban a válaszra: „Ember, ismerd meg önmagad, és megismered Istent!" Ebből a válaszból felismerem magát a feladatot is: „Légy önmagad!" Ez pedig azt jelenti, hogy a régi túlhaladott viselkedésmintákat tudatosítom és megszüntetem, ezzel egyidejűleg új viselkedésmintákat hozok létre, és ezeket szokássá teszem. Míg korábban ítéltem és elítéltem, most önmagamnak is, másoknak is megbocsátok. Szabaddá válok, és elengedem mindazt, ami már valójában nem tartozik hozzám.

 

És újabb kérdések merülnek fel!

 

Milyennek kellene lennem?

Milyennek teremtettem?

Milyen gyengéim vannak?

Hogyan tudom gyengéimet legjobban leküzdeni?

Milyen erősségeim vannak?

Hogyan tudom őket a legjobban az egész hasznára szolgálatba állítani? Először ugyanis szolgálnom kell ahhoz, hogy a jutalmam megkapjam.

Mihez ragaszkodom még, mit kellene elengednem?

Mi akadályoz meg abban, hogy valóban önmagam legyek? Szokás? Meggondolatlanság? Félelem? Hiányos motiváció? Tudatlanság?

Hogyan tudom felgyorsítani szellemi fejlődésemet?

Hogyan tudom felvenni a kapcsolatot a mindent átfogó tudattal, Istennel?

 

Egy legenda szerint Isten kegyelme állandó esőként hullik a világra. A legtöbb ember azonban nem részesül ebben a kegyelemben, hiszen tudata még csak lefelé nyitott, az anyag felé. Így aztán az embernek legelőbb is meg kell nyitnia tudatát a felső világok felé, hogy Isten kegyelmében részesülhessen. Második feladata pedig, hogy tudatát állandóan tágítsa, ekképpen egyre több és több kegyelmet fogadhasson be.

 

Mi hasznunk van ugyanis a hatalmas méretű kegyelemből, ha a tudatunk nem nagyobb a kisujjunk körménél?

 

Életfestők írása