Bátorítás odafentről…
Ne szenvedj!
Ne zokogj, azért mert szeretsz engem. Nincs halál, a lélek tovább él.
A végtelen útján szállok és szeretnélek boldognak látni. Szeretném,
ha megértenéd, nem haltam meg, csak elköltöztem egy olyan birodalomba,
ahol nincs fájdalom, nincs szenvedés.
Az út másik oldaláról figyelem földi léted, és szomorúan látom, hogy
szenvedsz, hogy kétségbeeséssel hadakozol, és nem lelsz sem megoldásra,
sem ellazulásra. Kiestél az élet áramlásából és tehetetlenül téblábolva,
eltávolodtál a valódi énedtől.
Gyászodban velem haltál egy kicsit, és nem akarod letenni a fájdalom terhét. Mert nem látsz, azt gondolod, már nem létezem.
Pedig közel vagyok hozzád, nem is sejted, hogy mennyire.
Ott vagyok benned, a lelkedben, a csendedben, minden
lélegzetvételedben. Veled vagyok az ébredésben, az álmodban, a
múltadban, a jelenedben és a jövődben.
Segítőd vagyok az úton, és terelgetlek a földi lét útvesztőiben. Csak
bízz bennem, engedd meg lelkednek, hogy megérezzen. Hogy
összeolvadjunk, a szépség pillanataiban. A napnyugtában, az eső
cseppjében, a virágos rét látványában, egy bájos kismadár dalában, egy
színes pillangó tovaröppenésében.
Engedd, hogy a lelkünk újra összeölelkezzen. Érkezz meg szíved csendjébe, nyugalmába, és érezni fogod a szeretetemet.
Őrizd jókívánságaimat. Adjon erőt a lelkesedésem.
Hiszem, hogy derűt varázsolhatok az arcodra, hogy mosolyomra
mosollyal válaszolsz. Hiszem, hogy imámra összekulcsolod mindkét kezed,
megnyugszol és hálát adsz minden pillanatért, melyet együtt tölthettünk
földi létünk pillanataiban.
(Deverdics Éva)
