Te vagy az…

 

Te vagy az…

 

Van az az érintés, az az ölelés, ami minden sebet begyógyít. Amikor először történik, nem érted mi történik. Kibillent, elbizonytalanít. Sosem volt még így…lényed legmélyéről feltörő érzések, emlékek. Felismered. Ő az, ő az az ember. Az embered. A tied, és ő senki másé nem lehet. Most már nem, mert felismerted. És ő is felismert téged. Ő is ugyanezt éli meg. Találkoztok a pillanatban, találkozik a Lelketek. Még az is lehet, hogy életek óta vártatok erre. A felszabadító pillanatra, amikor egy időben lehettek-egy helyen.

 

Ezéleti, vagy előző életből hozott emlékek? Teljesen mindegy! A lényeg a van-sága, hogy itt és most történik, itt vagyunk mindketten.

 

Amikor nem vagy itt, semmi nem úgy működik…a világ hangos, és elnehezedik. Nem tudok „úgy” ahogy jó lenne, benne maradni. Nélküled nem lehet érezni, nem tudok Lélekből élni. Ilyenkor a Lelkem „elmegy”, és a tiédet keresi.

 

Bezárkózom, eltávolodok. Nincsenek hangok, és már nem nehéz. Nincsenek érzések sem, csupán egyre kuszább gondolatok. Aggodalom…hol vagy? Megtalállak? Kereslek, várlak. Hangtalanul kiáltok utánad, ordítok. Gyere vissza, nem bírom!

 

Legféletettebb kincseimet, az együtt megélt pillanatokat, és emlékeket egy képzeletbeli batyuba csomagolom, és magamtól jó messzire eltolom. Biztonságosnak gondolt helyre pakolom. A világtól, és magamtól messze, ahol baj nem történhet vele. Ahol megőrződik kettőnknek. Ahonnan majd elővehetem.

 

Napok, hetek, hónapok, talán évek, akár évtizedek is eltelnek, és nem változik semmi sem. Hiába minden, nem talállak téged…nincs meg az az érintés, az az ölelés, ami begyógyít minden sebet…

 

…vajon hova lettünk?

 

…és egyszer csak, egy váratlanul csodálatos pillanatban újra érzem. Az érintésed, az ölelésed…TE vagy! Felismerlek! Érzem a szívemben ahogy olvad a jég, és életre kelnek az érzések. Érezlek!

 

Érzem, hogy te is ugyanezt éled meg…Szeretet van, mélységes. Gyógyulnak a sebek, válaszra lelnek a kérdések. Már nincs is más, csak mi ketten vagyunk, és Isten a tenyerén tart minket!

 

(Váradi Andrea)

Szemkontaktus...

Melyek a vonzalom „mágnes jelei”?
 

A gyakori szemkontaktus keresés, amikor a két tekintet szemléli, fürkészi egymást.
A rendszeres gyors pillantások megléte a reakciók ellenőrzése célzatával.
Ha a partner szemben helyezkedik el, akár ülő, akár álló formáról legyen szó, a lábak mindig a hódítandó irányába fordulnak. Ehhez társulhat még a karok keresztezése is.
A „kíváncsi vagyok rád” bátorító kézmozdulat.
A hódítandó személy felé hajlás – akár fejjel, akár az egész derékrésszel.
Ha beszédre kerül sor, az „itt vagyok veled és értelek” érintése.
Létezik egy félreérthetetlen jelzés, amely egyértelműen a vonzalom bizonyítéka. Amikor a két fél elkezdi egymás gesztusait, mimikáját tükrözni. Úgy másolják le egymást, hogy azt észre sem veszik.

 

(Tóth Mercédesz)

 

Egyetlen pillantás...

Korát nem tudtam volna megállapítani. Nem volt öreg. Arca keskeny, finom vágású és teljesen ránctalan. De fiatal sem volt. Nem tudom meghatározni, miért, ez a szó egyáltalában nem fejezte ki őt. Inkább időtlen, jelenben lévő állandóság tükröződött róla. (...) Szavaim elől elsiklik a lényeg, amely őt megjeleníthetné. Hogyan fejezzem ki például szemének derűs, átható, ismerős, a szellem legmélyéről visszhangot idéző pillantását?! Egy másodpercig sem volt idegen, anélkül, hogy kapcsolatunk keletkezését és mibenlétét ismertem volna.

(Szepes Mária)

Köztudott, hogy a szemek beszélnek. Két idegen minden különösebb erőfeszítés nélkül felfedheti kölcsönös érdeklődését és vonzalmát egyetlen pillantásban.

Rokonszenv...

A rokonszenvek, különösen az egy látásra ébredő szimpátiák okát nem érdemes keresni. Tudomásul kell venni keletkezésüket, jó érzéssel és hálával venni tudomásul, és viszonozni is valami módon - ennyit tehet az ember. Meg azt, hogy adott esetben elcsodálkozik (...), jó érzéssel és bizonyos töprengéssel emberek között rezgő frekvenciákról.

(Szilvási Lajos)