Jókai Anna: Újesztendőre

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Jókai Anna: Újesztendőre

Békés álmainkba ne csalódjunk soha
Oltalmazzon minket angyalok mosolya
Lelkünkben béke és szeretet virítson
Düh és gaz álnokság meg ne szomorítson
Ostoba szólamra ne hajoljon szívünk
Gazdagság kísérje minden vidám léptünk

Útjaink vigyenek igaz célunk felé
Jövendőnk munkája ne váljon keresztté
Éjszaka pompásan ragyogjon csillagod
Veled lehessek, amikor csak akarod
Egymásra találjon most minden kereső
Társával éljen minden egymást szerető

Közösen tegyük szebbé ezt a világot
Ízleljünk már most mennyei boldogságot
Váljon minden titkos, szép álmunk valóra
Áldott legyen minden együtt töltött óra
Nevetni tudjunk és őszintén örülni
Odvas idő fogát messze elkerülni
Keveset mondok végül, de szépet:
Kívánok Boldog Újévet!

 

Az a szerelem, amely nem fut el a nehéz napokon...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Van egy régi török mondás, ami valahogy így szól:

 

*„Ha valakit igazán szeretsz, kétszer szereted.”

 

Először beleszeretsz a mosolyába, a hangjába,

abba, ahogyan a világra néz.

 

Aztán… felgördül a függöny.

És meglátod a sebeit, a félelmeit, a szürke napjait.

Már nem tűnik tökéletesnek.

Hanem igazzá lesz előtted.

 

És ha mindezek után is mellette maradsz,

ha a lelkét is tudod szeretni – nemcsak a fényét, hanem az árnyékait is –,

ha szűrők és illúziók nélkül is igent mondasz rá,

akkor az már nem fellángolás.

 

Az már megértés.

Az érett szeretet.

Az a szerelem, amely nem fut el a nehéz napokon,

hanem ott marad, kitart,

és titokzatos módon egyre csak mélyül

és növekszik.

 

Életfestők

A lélek, ha párban van ...

 

.kaktusz

A lélek, ha párban van ...

 

Tudod, arra gondoltam,

ha valóban testből,

és lélekből van az ember,

akkor a találkozások,

két ember találkozása

a testnek, és a léleknek

a találkozása kell,

hogy legyen,

ha az anyaggal

csak az anyag találkozik,

ha a kettő össze is csiszolódik,

de nem táplálja őket a lélek,

ha csak a test szereti a testet,

a mulandó szereti a mulandót,

akkor a kettőre szép évek várhatnak,

de legyenek bármekkora összhangban,

ha nem jut szerep a léleknek,

mint ahogy halandó a test,

halandó az a szeretet,

olyan ez a mozgás,

mint a zene nélküli tánc,

lehet mégoly harmonikus,

idővel csak ismétli önmagát,

mert a test korlátok közé van zárva,

ahogy múlik az idő,

ahogy gyengül a test,

úgy múlik,

úgy gyengül a szeretet,

zene nélkül a legszebb tánc is megfakul,

a test is, a szeretet is megöregszik,

míg egy napon

mindkettő végleg elszenderül,

a halandó szeretet ereje

kevés ahhoz,

hogy a végig,

és még a vég után is elkísérje az embert,

ha csak zene nélküli a tánc,

akkor a lélek unatkozik,

hiszen dolga nincsen neki,

és mint akire szükség sincsen,

messzire kóricál,

de ha a két lélek talál egymásra,

a kettőjük zenéje mennyei zene,

arra a tánc fáradhatatlan,

megunhatatlan,

a lélek, ha párban van,

viszi magával a szeretetet

az öröklét csodás ösvényén.

 

Akkor hiányzol …

 

.kaktusz

Akkor hiányzol … 

 

amikor nem tudsz jönni,

akkor nagyon hiányzol,

különösen hiányzol ilyenkor,

de tudod, ha tudod is, hogy mennyire,

akkor is csak akkor gyere,

amikor úgy érzed, jönnöd kell,

akkor se gyere csak a kedvemért,

akkor inkább ne is gyere,

nehogy a szavak sűrűjében eltévedjek,

mert ha csak miattam,

ha csak udvariasságból jönnél,

akkor én az igazságot nem ismerném ,

ami nincs, olyanban hinnék,

a testet a lélekkel összekeverném,

a mulandót az örökkévalóval,

és ha egyszer véletlenül észrevenném,

hogy a nincsben hittem,

hogy az udvariasságod,

és nem a szíved volt, ami hozzám irányított ,

akkor nagyon elbizonytalanodnék,

s ha egyszer megérintene

a bizonytalanság szikrája,

akkor abban is kételkedni kezdenék,

ami van,

inkább csak mindig akkor gyere,

mikor azt érzed, muszáj jönnöd hozzám,

én majd hiszek Neked,

és soha nem fogom összetéveszteni

a zsákutcával a végtelen teret.

 

 

Egymás nélkül …

 

.kaktusz

Egymás nélkül …

 

Tudod, arra gondoltam,

vajon tényleg igaz lehet,

hogy minden,

és mindenki pótolható?

a nagy szerelmeket látva,

ahol egy sértő szó,

egy rossz mozdulat

végez az örökkével,

bizony úgy néz ki,

valóban helyettesíthető mindenki,

szerelmek jönnek,

szerelmek mennek,

egyik percben az ember úgy érzi,

nélküle nem lehetne élni,

a következőben az útját adja ki,

talán a szárnyaló madár

valóban nélkülözhetetlen annak,

aki szárnytalan belé kapaszkodik,

nélküle csak lezuhanhatna,

nem csak a közös útnak,

az életének is a végét jelentené,

vagy ha két lélek együtt szárnyal,

de egymás nélkül zuhanni kezd,

ők nem engedhetik el egymást,

túlságosan nagy a tét,

egymás nélkül,

mind a kettőnek elkerülhetetlen a zuhanás,

akkor nagyon megbocsátó lesz az ember,

mert a másikkal

nem egy pótolható valakit veszít el,

hanem elveszíti magát a szárnyalást.

 

Könnyeket meglátni szeretve lehet

 

.kaktusz

Könnyeket meglátni szeretve lehet 

 

Tudod, arra gondoltam,

az ember azt szeretné,

ha valaki őt jól ismerné,

ne csak ismerős legyen éppen,

közben mindent megtesz

a felismerhetetlenségért,

talán, mert kevés az eszköze,

hogy magát igaziból megmutassa,

a készletben csak a szavak,

csak a cselekedetek vannak,

de a szándékot kívülről
senki nem ismeri,

hiába minden,

azt nem lehet megmutatni,

csak a végeredményt,

a szót, a cselekedetet,

mindkettő manipulálható,

él is vele az ember,

hogy jobbnak, szebbnek,

okosabbnak látsszék,

hamisnak lenni

cselekedettel is lehet hazudni,

igaz, őt is utolérik,

a mindig igaz csak a szándék,

ezért az ember sokat csalódik,

aki nem manipulál,

aki nem bújik a szavak,

a cselekedetek álarca mögé,

az nem látványos csöppet se,

nem kedves az emberi szemnek,

a csetlő botlónak,

a készületlennek,

semmi se sikerül fényesre,

a szavai, a cselekedetei

könnyen félreérthetők,

tán az útjára induló gondolat

még tökéletes,

de ruhába bújva,

beszéddé formálódva

nem lesz a figyelemre méltó,

néha simogatni indul a kéz,

de megbicsaklik valamiért,

és pofonnak érzi azt a másik,

aki a szándékot nem ismeri,

azt se ismeri, akiről hiszi,

hogy tud róla mindent,

ahhoz kevés ismerősnek lenni,

ahhoz tanulni,
kívülről kell a másikat tudni
belülről,

valakit így ismerni,

ahhoz nagyon kell szeretni,

szeretni, szeretve érezni,

tudni, nem csak a szavait,

nem csak a cselekedeteit,

hanem a másikat,

azt, hogy mi az,

amit még csak akar,

így szeretve lehet csak

a könnyeket meglátni,

a mosolygó arc mögött is.

 

Egyed Emese : Hajnalodik

 

Egyed Emese

Hajnalodik

 

Jönnöd kell, most
hajnalodik,
érzem már szelíd
karjaid, érzem
sóhajod hűvösét,
ébredő kezed melegét –

Jönnöd kell: hozzá tartozol
a hajnalhoz, hozzám tartozol,
sugár a tested, harmatos
erőket, örömet hozol –

Álom és ébrenlét között
elmosolyodsz, ha megölellek,
lehunyt szemedre kék ködök
telepednek: elrejtő felleg,
és zengő pillanatokig
veled vagyok!

Hajnalodik.

 

 

Káli László: Jó lenne

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Káli László:

Jó lenne

 

Majd ugye jössz megint!? Ahogyan jön a gondolat,

betoppansz megint, elhoz hozzám egy boldog pillanat.

És ugye egyszer úgy érkezel, hogy nem mész többé el?

És ugye én leszek, én lehetek, ki boldoggá tesz Téged?

 

Jó lenne megint Veled! Mint abban a percben, amikor

még fogtam a szemed, és néztem a kezed, ahogyan lassan

elengeded szemem tükréből a szivárványszín könnycseppet.

És én a lelkem csókoltam szép szádra abban a pillanatban.

 

Jó lenne összebújni! Mint két vadgalamb a hólepte faágon

egy téli hajnalon. Mint két testvér... Mint anyához gyermeke,

mint tenyér simul a tenyérbe, ahogyan csak Te tudsz bújni,

pihegve, szerelmesen a vállamra, gondokat messzi kergetve.

 

Szeretni egymást. Kéz a kézben sétálni a végtelenbe s vissza.

Levenni válladról a terhet, könnyíteni mindazon, amin lehet,

ami bánt. Hogy ne csillogjon gyémánt könnyed soha többé!

Hogy ne fájjon, ami most még fáj, s minden rosszat elfeledj.

 

Majd ugye jössz megint?! Miképpen az álom érkezik.

És nem kell, hogy keresselek úttalan utakon még mindig,

hanem itt leszel, és maradsz. Nem többre, csak álomnyi életre.

Akár ölelkező szobrok, mozdulatlan eggyé leszünk ezer évre.

 

A Fény Edényei

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Fény Edényei

 

Van egyfajta szeretet,

amely nem kér engedélyt,

mielőtt újraírna téged.

 

Átszivárog a repedéseken

a gondosan őrzött szíved falán,

megtalálja a poros sarkokat,

ahová elrejtetted kicsinységed,

és galaxisokkal tölti meg őket.

 

Az isteni szeretet nem úgy érkezik,

mint egy szelíd látogató—

vadként jön,

mint a napkelte,

mint az első lélegzet fulladás után.

 

Megfogja a közönséges agyagot,

és emlékezteti: mindig is csillagpor volt.

 

Sosem arra születtél, hogy kicsi maradj,

hogy csak annyit tarts a kezedben, amennyit elbírsz.

Arra születtél, hogy túláradj,

hogy annyira megtelj fénnyel,

hogy az idegenek is melegebbet érezzenek,

csak mert melletted állnak.

 

Ez az, amit a Szeretett tesz:

koldusokat királyokká,

sebeket kapukká,

csendet szent dallammá változtat.

 

Egyetlen érintés az isteni szeretettől,

és hirtelen megérted—

sosem voltál elválasztva a Forrástól.

Mindig is kehely voltál,

mindig is láng,

mindig is képes arra, hogy megtartsd

Azt, ami túl szentnek tűnt

az emberi kéz számára.

 

A szív, amely találkozik Istennel,

nem marad változatlan.

Áttetszővé válik,

egy ablakká, amelyen át

a kegyelem kiárad mindenkire, akivel találkozik.

 

Nem azért vagyunk itt, hogy a fényt gyűjtsük.

Azért vagyunk itt, hogy azzá váljunk—

hogy hagyjuk, hogy az isteni szeretet

annyira átjárjon minket,

hogy elfeledjük, hol végzünk mi,

és hol kezdődik Ő.

 

Ez az alkímia:

a közönséges szívek átváltozása

azokká az edényekké,

amelyek a végtelent hordozzák.

 

FenségesSzív

És ha ezt olvasod, talán csak annyit mondok majd: maradj.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ami vonz, az félelmetes is.

Érzem, hogy közel húzódsz.

Látom, hogy félsz.

Félsz attól, amit a tekintetem olvas benned,

attól, hogy minden maszkod lehullik,

minden szereped lebomlik.

 

Ez ijesztő.

De pont ezért vonz.

Nem játszhatsz szerepeket velem.

Nem rejtheted el, ki vagy.

És én vállalom a kockázatot,

hogy a szavaimmal, a sorokkal, a gondolataimmal

pont ezt mutatom meg neked.

 

Ha olvasod, ha érzed, ha átengeded magad,

már nincs visszaút.

Ott már nem számít sem a játék, sem a szerep, sem a biztonság.

Ott nincs félelem, nincs védelem, nincs kontroll.

 

Csak a nyers valóság marad.

Meztelen, sebezhető, intenzív, provokatívan vonzó.

Minden rezdülés számít.

Minden szó, minden hallgatás.

A légzésed, a csended, a tekinteted — mind él, mind hat.

 

És talán éppen ez az, ami éltet.

Mert aki belép ide, már nem menekülhet.

Csak marad a valóság.

És én, teljesen, egészen, sebezhetően.

És ha ezt olvasod, talán csak annyit mondok majd: maradj.

 

Zöld Attila

Lélekszínező

2025 Kézdivásárhely

Zelk Zoltán: Október

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Zelk Zoltán: Október

 

Kisöccsétől. Szeptembertől

búcsút vesz és útra kél,

paripája sűrű felhő,

a hintója őszi szél.

 

Sárga levél hull eléje,

amerre vágtatva jár,

félve nézi erdő, liget,

de ő vágtat, meg se áll.

 

Hová, hová oly sietve,

felhőlovas szélkerék?

Azt hiszed tán, aki siet,

aki vágtat, messze ér?

 

Dehogy hiszi, dehogy hiszi,

hiszen nem megyen ő messze,

csak addig fut, míg rátalál

a bátyjára, Novemberre.

Meggyesi Éva : Örülni kellene

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Meggyesi Éva : Örülni kellene

 

Örülnünk kellene minden percnek,

amelyet megadott az ég,

megcsodálni az erdőt, réteket,

s szeretni mindent, ami szép.

 

A fodrozódó víz tükrében,

mikor még szunnyad a világ,

hallgatni, ahogy suttog az erdő,

mikor a szél muzsikál.

 

A patak vízében megmártózni,

addig, míg nyugalmat találsz,

s megpihenni, hogy érezd újra:

mégis csak szép a világ.

 

Feledni mindent, ami bántott,

temetni mindent, ami fáj,

s a legutolsó percig hinni, azt,

hogy még száz csoda vár.