Katona Bálint: Jövőkép

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Katona Bálint: Jövőkép

 

Lesz-e, ami nincs,

mert elmúlt, ami volt,

a jövőkép megkopott,

megmaradt a folt.

 

Fogd hát a kezem,

légy fénye a holdnak,

érezd, ha elengeded,

nem jön el a holnap...

 

Egy nap majd megérted...

Egy nap majd megérted, hogy amit üldözöl, annak nincs értelme. A szépség elhalványul. A pénz nem minden. A karriernek vége lesz egyszer. A ruhák is elkopnak, és ki fognak menni a divatból..

Egy nap majd megérted, hogy a közös séta a legfontosabb, a közös kávé.. közös emlékek, az együtt eltöltött percek! Szép helyek.. egy hűvös őszi időben.. Biztonság és melegség érzése, amit csak a másik szeretete adhat neked. 

 

Csak vele együtt érzed magad teljes egésznek...

 

" Mindenünk, amink van, amit szeretünk és akit szeretünk, minden, ami a "miénk", belénk épül.

A pénzed nem a bankban van, hanem elsősorban a lelkedben. És mindenki, akit ragaszkodva szeretsz, a lelkedben van. Ott él benned, lényed része, hozzád szervült, benned él. Nem kívül van már, hanem benned.

Ha valakibe például szerelmes vagy, már nem egészen te vagy, mert ő is benned van - csak vele együtt érzed magad teljes egésznek. Csak vele együtt éled át, hogy "én vagyok". "

 

(Müller Péter)

Egymáshoz méltó lelkek kapcsolódnak...

 

Manapság nem a vagyon, a karrier, a jólét a legnagyobb kincs, hanem egy jó párkapcsolat. Vagyis inkább egy mindent túlélő szerelmi szövetség. Egy olyan ahol az egymáshoz méltó lelkek kapcsolódnak és együtt bármire képesek. Olyanok akik együtt ülnek a saját birodalmuk trónján, ahonnan semmi és senki nem tudja letaszítani őket, mert teljes összhangban irányítanak. Az ilyen kapcsolatokban annyira erős az összetartozás, hogy emberi tényezők nem képesek gyengíteni. Itt mindent lehet, mert együtt lehet, mert nincs kétség és elvesztéstől való félelem. Ez egy olyan közös út ami mindennél erősebb. Nem véletlen, hogy átlagos gondolkodású emberek között létre sem jöhet. Ez önmeghaladás és minden eddigi hit elhagyása. Feladása a ragaszkodásnak, ami megteremti az egységet. Manapság ez az, ami mindennél többet ér.💕

 

(Barna Berni)

Az élet, kedvesem, teljesség...

 

Az élet, kedvesem, teljesség. Az élet, hogy egy férfi és egy nő találkoznak, mert összeillenek, mert olyan közük van egymáshoz, mint az esőnek a tengerhez, egyik mindig visszahull a másikba, alkotják egymást, egyik feltétele a másiknak. Ebből a teljességből lesz valami, ami összhang, s ez az élet.

 

 

(Márai Sándor)

Összetartozás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Összetartozás

 

Vigyázz rám,

hogy Én is vigyázhassak rád,

mert mindketten tudjuk,

életünk sem más

csak egy úti-állomás,

ahonnan majd egyszer

egymás nélkül indulunk

tovább.

 

De addig vigyázz rám,

kitartón vigyázz.

Ne úgy kelljen elválnunk,

hogy megtagadjuk egymástól

az összetartozást.

 

Akik évtizedekig

szerették egymást,

azok a mennyországot is

egy párban járják,

hisz összekötötte őket

életre-halálra,

az a téphetetlen kötelék,

mely a hűséget

szolgálja.

 

(Kun Magdolna)

Vannak összetartozások téren és időn túl...

 

Vannak összetartozások téren és időn túl. Ismétlődő életek, amikben keressük a válaszokat, a honnan-hová bizonytalanságaira, amiket még sokszor az út végén sem látunk tisztán.

Minden tétovázásunk mellett, mindig velünk van a lelkünk hangjának finom rezgése, amelyre ha megtanulunk jól figyelni, pontosan és tisztán navigál át mindenen - akkor is, ha látszólag értelmetlen vagy elképzelhetetlen az irány.

 

Abban is segít, hogy megérezzük: kivel tartozunk össze és kivel nem. Ki az, akivel csak egy időre találkoztunk azért, hogy újabb tanítást vagy karmát szedjünk be tőle magunknak? Ki az, aki - még ha évtizedekig is az életünk része - mégsem tartozik hozzánk?

Ki az, aki nem azért jött, hogy segítsen, hogy szeressen, hanem hogy olyan csapásokat mérjen ránk, amiből tanulva végre talán emelkedni, megérteni, változtatni tudunk?

Ki az, aki azért jött, hogy általunk jusson egy esélyhez, de lehet, hogy mégsem tud élni vele és elveszik?

Ki az, aki azért van, hogy óvjon, szeressen, és mindegy mennyire nehéz, akkor is kitartson mellettünk?

Ki az, aki csendesen meghúzódva van jelen, de amikor baj van, azonnal számíthatunk rá? Mégsem kér soha semmit cserébe?

Ki az, aki csak egy kósza fuvallat, aki átrobog, keresztezi utunkat, felkavar, mindent felborít, aztán úgy áll tovább, mintha soha nem is létezett volna, mi pedig próbáljuk újrarendezni az összekuszált szálakat?

Ki az, akihez megmagyarázhatatlan, ami fűz, de egyszerűen csak tudjuk hogy van, és szinte a saját rezgésünk, lelkünk része, mintha mindig is összetartoztunk volna?

Vajon azok, akik az életünkben vannak, hová is tartoznak? Szét tudnánk-e válogatni? Látjuk-e tisztán?

 

És ki a kakukktojás? Ki az, aki mindig ott van a szívünkben, aki nélkül nem telik el talán egyetlen pillanat sem a nap folyamán, hogy ne lenne bennünk, a gondolatainkban?

Ki az, akinek a rezgése valamiért nem tágít az életünkből, hiába nincs fizikailag jelen? Bár sokszor látszólag teljesen értelmetlenül, hiszen nyilvánvalóan a tények ellene mennek annak, amit belül érzünk, de számunkra akkor is olyan, mintha mindig velünk lenne, mintha folyton ülnénk egy padon egymás mellett. Mindörökké.

 

Van, hogy a fizikai világban nem testesül meg az, amit mi legbelül képesek vagyunk érzékelni. Van, hogy egy kapcsolat, egy kapcsolódás nem válik megtapasztalhatóvá az anyagban, mert valamiért nem arra vezetnek a szálak, nem arra vezet az út.

Ettől lesz ez igazán nehéz és sokan, nagyon sokan vagyunk ilyen energiában, amiben természetes, hogy tudni szeretnénk, hogy vár-e ebben még ránk valami?

Vezet-e valahová az egész, vagy csak a vágyaink takarják ki a szemünket, ami miatt nem érezzük tisztán azt, hogy hiába a kapocs, de a földi létben nem arrafelé megyünk, hogy abból egymásra találás legyen? Ezt a legnehezebb elfogadni.

Azt, hogy nem minden kapcsolat lesz tündérmese a földön, hiába köttetett az égben és hiába érezzük akár évtizedeken keresztül is az összetartozást.

Mindig vannak józan energiák, események vagy csak lágy feszülések, amik ott rezegnek bennünk, körülöttünk ezzel kapcsolatban, és mindig próbálják mutatni, hogy abból nem igazán lesz semmi...ezek mindig ott vannak és jeleznek időről-időre...

A saját magunk ismerete, az érzelmeink rendbetétele, tudni azt, hogy mit miért érzünk, hogy valóban érzékelünk valamit vagy csak beleképzeljük valamilyen velünk élő sérülés, mintázat, trauma miatt lesz az, ami segít megkülönböztetni az illúziókat a valóságtól bennünk. Ennek a napjaiban vagyunk...

 

És mindezek felett van az, amikor nem a vágy, nem a hiány, nem a szerelem, nem az őrület, nem a magányosság pokla vagy a szenvedély vagy annak hiánya vezet, és amikor minden reális tény és körülmény ellenére még mindig minden reggel a másikat öleljük csendben magunkhoz láthatatlanul. Olyan, mint egy kéz, ami a miénket fogja, mint egy meleg takaró, ami soha nem szűnik meg körénk fonódni.

Ezekben nem számítanak a külsőségek, a sebek, a bizonytalanságok, nem számít mennyi minden alakult rosszul, nem számít az sem, hogy ki hol és miért van megrekedve a saját életében, az erő, ami összetart, életben is tart egy kicsit.

Ezek a kapcsolódások ritkábbak, mint azok, amikbe azért ragadunk bele, mert olyan dolgokba kapaszkodunk, amiknek a hiányát magunkban a másikkal véljük betölteni és ha nem dolgozunk a saját ingoványainkkal, bizonytalanságainkkal, könnyen kapaszkodhatunk valami olyanba észrevétlenül, ami nem időtlen kapcsolódás, hanem csupán a sérüléseink tükre...

 

A Nap a Neptun szembenálláshoz ért.

Tudunk-e tisztán látni, hogy kivel mi is köt bennünket össze? Meg tudjuk-e különböztetni, képesek vagyunk nem csak tisztán érezni, de őszintén bevallani magunknak azt, ha valakibe azért kapaszkodunk, mert valami olyat hoz el nekünk, amitől észrevétlenül a saját nyomorunk gyógyulását reméljük? Fel tudjuk-e ismerni, amikor a kapcsolódás energiája nem összetartó, hanem tanító és látjuk-e a különbséget az összetartozás és a függés között?

Látjuk-e? Látjuk-e, ha kiszolgáltatottá, gyengévé, döntésképtelenné válunk valakitől? Látjuk-e, ha minden pillanatunk a másik reakciójától vagy annak hiányától függ?

Látjuk-e, hogy igazából milyen helyzetben is vagyunk, miért kerültünk bele és felismerjük-e, hogy ebből van lehetőségünk kilépni akkor, ha el merjük engedni az illúzióinkat. Sokaknak szükséges leülnie és rendezni önmagával az önámításokat, hogy megindulhasson előre végre. Tudunk-e elég bátrak lenni ahhoz, leváljunk arról, ami vagy aki ebben akadályoz? Vagy egyáltalán beismerni azt, hogy csak mi vetítünk bele magunkból sok minden, amibe kapaszkodunk...

 

És végül azoknak, akik már egyszerűen csak tudják... tudunk-e elég bátrak lenni, hogy ki merjük mondani:

Nem tudom még hogyan, nem tudom, hogy mikor ad lehetőséget az élet, de kitartok. Mert van bátorságom elhinni, van bátorságom bevallani magamnak, hinni magamban, hogy jól érzem, vagy esetleg le merem tenni végre a büszkeségemet, ami eddig akadályozott, hogy magamnak is bevalljam. Veszem a bátorságot, hogy tisztán lássam azt, hogy amitől/akitől lehet, hogy szabadulni igyekeztem eddig, mindvégig a szívemben volt.

Ehhez ugyanolyan bátorság kell, mint önmagunkban az illúziókat beismerni. Az, hogy megpróbáljuk magunkat lebeszélni valamiről vagy valakiről, amikor pedig a lélek tisztán jelez talán évek óta már, legalább olyan önhazugság és illúzió, mint nem észrevenni, amikor már nincs dolgunk, csak azt akarjuk hinni. Most mindkét energia él, kinek saját helyzete szerint.

És ha a válasz egy eltörölhetetlen, csendes igen, ami tetőtől-talpig jelez, ha ég, sajog a szív, ha szétveti az energia a gyomor területét, ha közben ellent mondást nem tűrően szinte kényszerítene valami arra, hogy mi vagy ki is az irány, akkor tudhatjuk, hogy akire vagy amire vágysz, az nem elérhetetlen, csak még addig nem volt itt az ideje.

Most változás van. De ezért tenni is kell.

Legelsősorban merni őszintének lenni és kihámozni, számot vetni magunkban azzal, hogy mi is az, amit valójában érzünk...

 

Szeretettel,

Szelényi Eszter

Egy finom, szívből jövő öleléssel belesimulunk a szeretet gyógyító terébe.

 

Egy finom, szívből jövő öleléssel belesimulunk a szeretet gyógyító terébe.

 

Hozzábújni a szeretet lényhez úgy, hogy egyszerre dobban a szívünk, isteni finom érzés. Ilyenkor nem csak a karunkkal ölelünk, hanem a lelkünk is egymásba simul. Ez az érzés egyike az élet legértékesebb pillanatainak. Benne van minden, ami valóban számít: feltöltődés, energiaáramlás, meghittség, erő, melegség, összetartozás. Az ölelés meghitt pillanatában, megszűnik a borúlátás, a félelem, a magány, mert adunk és kapunk magunkból egy kis darabot.

 

„Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz” – mondja Virginia Satir.

 

A legalább 20 másodpercig tartó, szívből jövő ölelés, gyógyír minden zaklatott lélek számára. Éljünk ezzel az Isten adta lehetőséggel, töltsük fel testünket-lelkünket a szeretet csodájával.

 

Vigasz a léleknek

Csakis melletted jó lenni! semmihez sem hasonlítható boldogsága...

 

" Az erotika nem múlik el, amíg az ember él, legfeljebb lelki érzéssé szelídül.

Amikor a virágzás elmúlik, természetesen a vágy minősége is megváltozik.

Az öregkor erotikájáról keveset beszélnek, pedig van.

Él mint gyengédség, mint melegség, mint "már vénülő kezemmel fogom meg a kezedet".

Hozzáérni a kedvesünk ismerős, fehér hátához, rátenni kezemet a kezére más, mint az ölelés. Nemesebb, finomabb.

" Betakarlak, hogy ne fázz! És: " Köszönöm, hogy betakartál."

Ez a " Jó melletted lenni!" -sőt, a Csakis melletted jó lenni! semmihez sem hasonlítható boldogsága.

És a " Ki tudja, meddig lehetek még melletted" szomorúsága.

A fiatal találkozás erotikája heves és forró.

A búcsúzásé fájdalmasan boldog.

Az első látásra született szerelem éppolyan csodálatos lehet, mint az utoljára látás megrendítő szépsége.

Az elsőben ott van a sóvárgó várakozás.

A másodikban az elengedés. "

 

(Müller Péter)

Mintha egy láthatatlan kötelék kötne össze...

 

"A második esély nem esély, hanem szerelem. A harmadik pedig már összetartozás. Mintha egy láthatatlan kötelék kötne össze benneteket, akárhová is visz a sors, mindig emlékezni fogtok egymásra.

Bármi is történjen."

 

(Müller Péter)

Kedves szó, figyelem, ölelés, őszinteség, valódi összetartozás...

 

Volt olyan karácsonyom, mikor nem tudtam milyen gazdag vagyok.

Volt olyan karácsonyom, mikor gazdag voltam, de nem tudtam, hogy karácsony van.

Volt olyan karácsonyom, hogy nem becsültem, hogy azokkal lehetek, akiknek fontos vagyok, és nekem fontosak.

Volt olyan karácsonyom, mikor olyanokkal voltam, akik megjátszották, hogy számítok nekik, de csak kellék voltam.

Volt olyan karácsonyom, mikor hatalmas fát állítottam, csillogó díszekkel, tengernyi ajándékkal.

Volt olyan karácsonyom, mikor egyáltalán nem volt se fa, se dísz.

Volt olyan karácsonyom, hogy csak páran vettünk részt az ünnepen, de őszintén együtt akartunk lenni.

Volt olyan karácsonyom, mikor nagyon sokan voltunk, és a feszültség két marokkal fojtogatott.

Volt ilyen is, volt olyan is.

Ma már nem vágyom nagy fára, sok ajándékra, ezerféle ennivalóra, tálca sütikre.

Őszinteségre vágyom, valódi, pénzben nem mérhető értékekre. Nem kell se gucci, se michael kors, semmi olyan ami trendi, nem kell műmosoly, nem kell megjátszás, nem kell, hogy kibeszéljenek a hátam mögött. Szükségtelenné vált. Kedves szó, figyelem, ölelés, őszinteség, valódi összetartozás, valami olyan, ami belülről fakad, abból aki vagy, abból aki vagyok.

 

(Laza Ildikó)