A szemek beszélnek
Lehajtott
fejű, üres tekintetű emberek menetelnek, szemükben mélabú vagy
egyáltalán semmi. Rám néznek és szemük nem üzen, hiába fúrom magam a
tekintetük ablakába, mögötte elkeserítő sivár sötétség. Kerülik a
tekintetem, nem állhatják, ha valaki a felszínük alá néz, ha valaki
lelkük kulisszái mögé tekint, még képes leszek és megtalálom az érző és
érzékeny emberi lényt. Nem engedhetik, ezért szívük kerítését árammal,
vagy szögesdróttal védik, ember legyen, aki áthatol rajta.
Képtelenek
kedves szavakra, ne takarózz be velük, ne vedd magadra, szavaik durva
pokrócként érintik a bőröd. Ezek az emberek hosszú és küzdelmes
próbálkozások árán simítják arcukra a mosolyálarcot, látszatra jobb,
mint az eredeti, de mesterkélt és hamis, mint egy boldogtalan bohócálarc
rajta festett könnycseppel. Képtelenek bárkit szeretni. Minden egyes
szavukban éles gúny, abszurd humor szerencsétlenül kinéző köntösébe
öltöztetett, arcodba hajított fájó sérelem, észre sem veszik, már tele
vagy dobálva sárbombával, de ők még mindig mosolyognak, sosem hagyják
abba. Miért? Mert kiteríted magad nekik, mintha elejtett állat lennél,
és hagyod, hogy energiavámpírként, éhesen szívjanak egy slukkot a
véredből. Ezt mindaddig teszik majd, amíg el nem sétálsz onnan, és be
nem takarod magad a saját puha szeretet-takaróddal, és körül nem veszed
magad azokkal az emberekkel, akiket kizárólag te magad választasz majd.
Mert
ahogy neked sem kell mindenkit szeretni, ugyanúgy téged sem szerethet
az egész világegyetem. Nem kell minduntalan azon munkálkodni, hogyan
legyél jobb egy másik ember szemében, és nem kell egyfolytában magadban
keresni a hibád, vajon mit ronthattál. Vannak, emberek, akik gyomként
szívják el az energiát abból a kertből, amit így hiába szépítesz és
ápolsz. Vannak és lesznek emberek, akiknek a te életedbe tilos a
bemenet, mert csak galibát okoznak, széthordják a szemetet, rongálnak,
általad felállított értékeket rúgnak fel két lábbal, és egymás ellen
uszítanak általad szeretett embereket. Nem kell kocsmai verekedés a
lelkedben, és nem kell a széthordott szemetüket és a romhalmazt
talicskával eltakarítanod, nem a te dolgod. Megvan a saját életed, és
azt a te felelősséged berendezni, ápolni, és esetenként kigyomlálni. Ne
érezz lelkifurdalást, tedd ki a magánterület táblát, magyarázkodni sem
kell.
És
vannak a sorsszerű találkozások, amikor néhány perc alatt minden eldől.
Amikor az egymásba kapcsolódott tekintetekben ott van a valami, amitől
azt érezheted, ez az ember most bárhová indul a találkozásotok után, te
követed őt. A szemek beszélnek, ott van bennük egy egész életút, egy
gazdag élettörténet, egy tiszteletet érdemlő, teljes élet, ami előtt
fejet hajtasz. Ne félj megfogni a kezét, vagy átölelni őt. A bizalom
érzése mindennél erősebb, megmagyarázhatatlanul és cáfolhatatlanul
megszelídített, szemed tükrén át a lelkedbe látott. Őszintén és nyíltan
néz vissza rád, ezt kereste, és ezt tartja meg.
Az
ilyen emberekhez kell ragaszkodnod, velük kell továbbmenned,
kapcsolatokat ápolnod. A velük való kapcsolattartás életelixír, engedd
őket, még közelebb.
A lékek-gyom embereket pedig ki kell hajítanod, mielőtt teljesen elszaporodnak.
(Király Eszter)
