Vannak összetartozások téren és időn túl...

 

Vannak összetartozások téren és időn túl. Ismétlődő életek, amikben keressük a válaszokat, a honnan-hová bizonytalanságaira, amiket még sokszor az út végén sem látunk tisztán.

Minden tétovázásunk mellett, mindig velünk van a lelkünk hangjának finom rezgése, amelyre ha megtanulunk jól figyelni, pontosan és tisztán navigál át mindenen - akkor is, ha látszólag értelmetlen vagy elképzelhetetlen az irány.

 

Abban is segít, hogy megérezzük: kivel tartozunk össze és kivel nem. Ki az, akivel csak egy időre találkoztunk azért, hogy újabb tanítást vagy karmát szedjünk be tőle magunknak? Ki az, aki - még ha évtizedekig is az életünk része - mégsem tartozik hozzánk?

Ki az, aki nem azért jött, hogy segítsen, hogy szeressen, hanem hogy olyan csapásokat mérjen ránk, amiből tanulva végre talán emelkedni, megérteni, változtatni tudunk?

Ki az, aki azért jött, hogy általunk jusson egy esélyhez, de lehet, hogy mégsem tud élni vele és elveszik?

Ki az, aki azért van, hogy óvjon, szeressen, és mindegy mennyire nehéz, akkor is kitartson mellettünk?

Ki az, aki csendesen meghúzódva van jelen, de amikor baj van, azonnal számíthatunk rá? Mégsem kér soha semmit cserébe?

Ki az, aki csak egy kósza fuvallat, aki átrobog, keresztezi utunkat, felkavar, mindent felborít, aztán úgy áll tovább, mintha soha nem is létezett volna, mi pedig próbáljuk újrarendezni az összekuszált szálakat?

Ki az, akihez megmagyarázhatatlan, ami fűz, de egyszerűen csak tudjuk hogy van, és szinte a saját rezgésünk, lelkünk része, mintha mindig is összetartoztunk volna?

Vajon azok, akik az életünkben vannak, hová is tartoznak? Szét tudnánk-e válogatni? Látjuk-e tisztán?

 

És ki a kakukktojás? Ki az, aki mindig ott van a szívünkben, aki nélkül nem telik el talán egyetlen pillanat sem a nap folyamán, hogy ne lenne bennünk, a gondolatainkban?

Ki az, akinek a rezgése valamiért nem tágít az életünkből, hiába nincs fizikailag jelen? Bár sokszor látszólag teljesen értelmetlenül, hiszen nyilvánvalóan a tények ellene mennek annak, amit belül érzünk, de számunkra akkor is olyan, mintha mindig velünk lenne, mintha folyton ülnénk egy padon egymás mellett. Mindörökké.

 

Van, hogy a fizikai világban nem testesül meg az, amit mi legbelül képesek vagyunk érzékelni. Van, hogy egy kapcsolat, egy kapcsolódás nem válik megtapasztalhatóvá az anyagban, mert valamiért nem arra vezetnek a szálak, nem arra vezet az út.

Ettől lesz ez igazán nehéz és sokan, nagyon sokan vagyunk ilyen energiában, amiben természetes, hogy tudni szeretnénk, hogy vár-e ebben még ránk valami?

Vezet-e valahová az egész, vagy csak a vágyaink takarják ki a szemünket, ami miatt nem érezzük tisztán azt, hogy hiába a kapocs, de a földi létben nem arrafelé megyünk, hogy abból egymásra találás legyen? Ezt a legnehezebb elfogadni.

Azt, hogy nem minden kapcsolat lesz tündérmese a földön, hiába köttetett az égben és hiába érezzük akár évtizedeken keresztül is az összetartozást.

Mindig vannak józan energiák, események vagy csak lágy feszülések, amik ott rezegnek bennünk, körülöttünk ezzel kapcsolatban, és mindig próbálják mutatni, hogy abból nem igazán lesz semmi...ezek mindig ott vannak és jeleznek időről-időre...

A saját magunk ismerete, az érzelmeink rendbetétele, tudni azt, hogy mit miért érzünk, hogy valóban érzékelünk valamit vagy csak beleképzeljük valamilyen velünk élő sérülés, mintázat, trauma miatt lesz az, ami segít megkülönböztetni az illúziókat a valóságtól bennünk. Ennek a napjaiban vagyunk...

 

És mindezek felett van az, amikor nem a vágy, nem a hiány, nem a szerelem, nem az őrület, nem a magányosság pokla vagy a szenvedély vagy annak hiánya vezet, és amikor minden reális tény és körülmény ellenére még mindig minden reggel a másikat öleljük csendben magunkhoz láthatatlanul. Olyan, mint egy kéz, ami a miénket fogja, mint egy meleg takaró, ami soha nem szűnik meg körénk fonódni.

Ezekben nem számítanak a külsőségek, a sebek, a bizonytalanságok, nem számít mennyi minden alakult rosszul, nem számít az sem, hogy ki hol és miért van megrekedve a saját életében, az erő, ami összetart, életben is tart egy kicsit.

Ezek a kapcsolódások ritkábbak, mint azok, amikbe azért ragadunk bele, mert olyan dolgokba kapaszkodunk, amiknek a hiányát magunkban a másikkal véljük betölteni és ha nem dolgozunk a saját ingoványainkkal, bizonytalanságainkkal, könnyen kapaszkodhatunk valami olyanba észrevétlenül, ami nem időtlen kapcsolódás, hanem csupán a sérüléseink tükre...

 

A Nap a Neptun szembenálláshoz ért.

Tudunk-e tisztán látni, hogy kivel mi is köt bennünket össze? Meg tudjuk-e különböztetni, képesek vagyunk nem csak tisztán érezni, de őszintén bevallani magunknak azt, ha valakibe azért kapaszkodunk, mert valami olyat hoz el nekünk, amitől észrevétlenül a saját nyomorunk gyógyulását reméljük? Fel tudjuk-e ismerni, amikor a kapcsolódás energiája nem összetartó, hanem tanító és látjuk-e a különbséget az összetartozás és a függés között?

Látjuk-e? Látjuk-e, ha kiszolgáltatottá, gyengévé, döntésképtelenné válunk valakitől? Látjuk-e, ha minden pillanatunk a másik reakciójától vagy annak hiányától függ?

Látjuk-e, hogy igazából milyen helyzetben is vagyunk, miért kerültünk bele és felismerjük-e, hogy ebből van lehetőségünk kilépni akkor, ha el merjük engedni az illúzióinkat. Sokaknak szükséges leülnie és rendezni önmagával az önámításokat, hogy megindulhasson előre végre. Tudunk-e elég bátrak lenni ahhoz, leváljunk arról, ami vagy aki ebben akadályoz? Vagy egyáltalán beismerni azt, hogy csak mi vetítünk bele magunkból sok minden, amibe kapaszkodunk...

 

És végül azoknak, akik már egyszerűen csak tudják... tudunk-e elég bátrak lenni, hogy ki merjük mondani:

Nem tudom még hogyan, nem tudom, hogy mikor ad lehetőséget az élet, de kitartok. Mert van bátorságom elhinni, van bátorságom bevallani magamnak, hinni magamban, hogy jól érzem, vagy esetleg le merem tenni végre a büszkeségemet, ami eddig akadályozott, hogy magamnak is bevalljam. Veszem a bátorságot, hogy tisztán lássam azt, hogy amitől/akitől lehet, hogy szabadulni igyekeztem eddig, mindvégig a szívemben volt.

Ehhez ugyanolyan bátorság kell, mint önmagunkban az illúziókat beismerni. Az, hogy megpróbáljuk magunkat lebeszélni valamiről vagy valakiről, amikor pedig a lélek tisztán jelez talán évek óta már, legalább olyan önhazugság és illúzió, mint nem észrevenni, amikor már nincs dolgunk, csak azt akarjuk hinni. Most mindkét energia él, kinek saját helyzete szerint.

És ha a válasz egy eltörölhetetlen, csendes igen, ami tetőtől-talpig jelez, ha ég, sajog a szív, ha szétveti az energia a gyomor területét, ha közben ellent mondást nem tűrően szinte kényszerítene valami arra, hogy mi vagy ki is az irány, akkor tudhatjuk, hogy akire vagy amire vágysz, az nem elérhetetlen, csak még addig nem volt itt az ideje.

Most változás van. De ezért tenni is kell.

Legelsősorban merni őszintének lenni és kihámozni, számot vetni magunkban azzal, hogy mi is az, amit valójában érzünk...

 

Szeretettel,

Szelényi Eszter