Átsuhant a szívemen a nyár. Itt hagyta a lábnyomát, és megágyazott az ősznek. Elvitte magával a fullasztó, forró estéket, a tücsökszót és a frissen szedett paradicsom illatát. Hogy megvigasztaljon hozott helyette más szépségeket. A pattogó tűz és a narancsos sütőtök illatát, a csipkebogyótea ízét, a pléd alatt olvasós, kekszmorzsolós estéket. A grillázs és a régi könyv illata keveredik az eső és a kanócos gyertya ölelésében. Táncol a fénye a falon, megremegteti a szívem, elcsendesülök. Nem várok se csodára (már tudom, hogy mi magunk vagyunk a csoda), se megváltásra (önmagunkat tudjuk csak megváltani a démonjainktól, amiket szintén magunk gyártunk), se világmegváltásra. Már tudom, a világ nem fog a feje tetejére állni, magunknak kell belesimulni és megbékélni ezzel az új világgal. Amiben rohanunk, küzdünk és harcolunk. Ahol nem olvasunk, hanem filmezünk. A gyors ingerek és a digitális világ emésztőgödrében kell egy létra. Amin kimászhatsz a nyugalom szigetére. Legyen ez a te kis világod. Ahol nem bánthatnak, nem kritizálhatnak és nem irányíthatnak. A telefont is kikapcsolom, érzem, ahogy múlik a gyomortáji fájdalom... átölel a béke. Elringat a nyugalom. Holnap új nap, új kihívások. De ez most még az enyém. Minden más ráér...
~ Lady ~
"(...) az élet is van annyira fontos, hogy néha ráérjünk. Hogy ráérjünk élni."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése