“Ne keresd a szerelmet! Ne hagyatkozz a szerelemre, és ne a másikban keresd a szerelmet! A szerelem nem egy tárgy, amit odaadnak vagy elvesznek. Nem tudod megtalálni vagy elveszíteni. A szerelem nem egy érzés, egy állapot vagy egy csúcsélmény, hanem az, ami vagy, maga a jelenlét.
Ne téveszd össze a szerelmet a vonzalommal. A vonzalom jön és megy, megfakul az idő hatására. Ne téveszd össze a szerelmet a vágyakozással. A vágyakozás átmeneti, mulandó. Ne téveszd össze a szerelmet a gyönyörrel, örömmel, a felfokozott idegállapottal! Ezek a változó állapotok nem maradandóak, nem az a természetük. Még az ígéretek is, amiket nagy bizonyossággal és a legjobb szándékkal teszel ma, holnapra elhalványulnak, vagy nem teljesülnek.
A szerelem azonban nem halványul. Nem múlhat el idővel. A szerelem nem egy árucikk, nem egy átmeneti forma. A szerelem egy mező, egy mező bennünk és körülöttünk, egy mező, amiben a gondolatok, érzelmek, és még a jövőre vonatkozó, látszólag legszilárdabb tervek is megjelenhetnek és eltűnhetnek. A szerelemben legalább annyira benne van a remény, mint a veszteség, az izgalom, mint az unalom, a szétzúzó csalódás, mint a gyönyör. A szerelem a változó formák mezeje, a talaj, ami megtart, amikor sétálunk, ülünk, beszélünk vagy hallgatunk, amikor érezzük azt, amit érzünk egymás jelenlétében, amikor megyünk a napi teendőink után, tervezünk, eszünk, reménykedünk, búcsúzunk, és próbálunk szeretni. A szerelem nagyobb nálunk. Nem a szavainkkal és a tetteinkkel hozzuk létre, még csak nem is a szándékunkkal, hanem állandóan az ölelésében vagyunk, hatalmasságában megtartva, bármit is teszünk, vagy nem teszünk. Megházasodunk, elválunk; barátok vagyunk, szeretők; szakítunk, összejövünk; megszületünk, meghalunk; de a mező mindezt kibírja.
Soha senki nem adta nekünk a szerelmet, ez a nagy illúzió! Csupán emlékezni kezdtünk a mezőre egymás jelenlétében, néha felismertük az örökkévalóságot a mindennapokban, és egymásnak tulajdonítottuk ezt az érdemet. A szerelem sohasem kívülről jött; egyszerűen hozzáértünk önnön jelenlétünkhöz, beleestünk abba a szerelembe, ami vagyunk, és nem lehetünk nem az. És soha senki nem vette el tőlünk a szerelmet; egyszerűen elfeledkeztünk a mezőről, és a másikat “hibáztattuk” ezért, és újra kerestük a szerelmet, érezve a hiányát, beleveszve az “elveszett szerelem” narratívájába. A szerelem mégis ott volt, látszólagos távollétében is; jelen volt még a veszteségben is. Nem lehet összetörni; a hullám nem törheti meg az óceánt.
Ne keresd a szerelmet, ne keresd a fényt, hanem legyél az, ajánld fel; mert mást szeretni végtelenül nagyobb öröm, mint félelemmel csüngeni más szeretetén, mert ott mélyen, legbelül tudod, hogy az csak egy illúzió, hogy ami után mindig is vágytál, az bármikor is rajtad kívülről jött volna. Te vagy az Egy, mindig is te voltál!
A keresés pontosan ott végződik, ahol elkezdődött - a jelenlétben.
Felismered, hogy te magad vagy a szerelem, és ez mindent megváltoztat; a szerelem örökre a tiéd, még akkor is, amikor nem az.”
- Jeff Foster
Fordította: Szücs Gábor (Gauranga Das)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése