"Amikor meglátod a másik rácsait - ha nincs is -, akkor érted meg őt igazán.

 

Nagy áldozat figyelni egy másik emberre. De még nagyobb áldozat megérteni őt.

 

Önmagunk körül pörgünk. Saját egónk varázsvilágában. S miközben beszél a másik, magunkban fogalmazzuk a saját gondolatainkat. Nem vágunk a szavába, ránézünk, arcunkra mosolyt kényszerítünk, úgy tűnik, mintha figyelnénk rá... a szavait értjük is... de hogy valójában ki ő, s mi fáj neki, nem halljuk, nem látjuk, nem érezzük.

 

Legyen az a másik a férjem, a feleségem, a gyerekem, megérteni csak azokban a ritka pillanatokban tudom, amikor én nem vagyok, csak ő van.

 

Amikor odaadom magam neki. Amikor befogadom.

Amikor szeretem.

Amikor elkezd fájni, ami a másiknak fáj, amikor elszomorodsz azért, amiért ő szomorú, amikor örülsz annak, aminek ő őrül, amikor féled a félelmeit, aggódod az aggodalmait, s hirtelen belülről látod lelkének börtönrácsát, amelybe önmagát zárta, s nem kívülről gondolod, hogy "nincs is ott semmiféle rács", mert tudod, hogy neki van...

Akkor kezded megérteni őt."

 

(Müller Péter)