A Fény Edényei
Van egyfajta szeretet,
amely nem kér engedélyt,
mielőtt újraírna téged.
Átszivárog a repedéseken
a gondosan őrzött szíved falán,
megtalálja a poros sarkokat,
ahová elrejtetted kicsinységed,
és galaxisokkal tölti meg őket.
Az isteni szeretet nem úgy érkezik,
mint egy szelíd látogató—
vadként jön,
mint a napkelte,
mint az első lélegzet fulladás után.
Megfogja a közönséges agyagot,
és emlékezteti: mindig is csillagpor volt.
Sosem arra születtél, hogy kicsi maradj,
hogy csak annyit tarts a kezedben, amennyit elbírsz.
Arra születtél, hogy túláradj,
hogy annyira megtelj fénnyel,
hogy az idegenek is melegebbet érezzenek,
csak mert melletted állnak.
Ez az, amit a Szeretett tesz:
koldusokat királyokká,
sebeket kapukká,
csendet szent dallammá változtat.
Egyetlen érintés az isteni szeretettől,
és hirtelen megérted—
sosem voltál elválasztva a Forrástól.
Mindig is kehely voltál,
mindig is láng,
mindig is képes arra, hogy megtartsd
Azt, ami túl szentnek tűnt
az emberi kéz számára.
A szív, amely találkozik Istennel,
nem marad változatlan.
Áttetszővé válik,
egy ablakká, amelyen át
a kegyelem kiárad mindenkire, akivel találkozik.
Nem azért vagyunk itt, hogy a fényt gyűjtsük.
Azért vagyunk itt, hogy azzá váljunk—
hogy hagyjuk, hogy az isteni szeretet
annyira átjárjon minket,
hogy elfeledjük, hol végzünk mi,
és hol kezdődik Ő.
Ez az alkímia:
a közönséges szívek átváltozása
azokká az edényekké,
amelyek a végtelent hordozzák.
FenségesSzív
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése