Körmendi László: Mindig arra jártam
Mindig arra jártam, hol nem volt nyomod, szavad.
Hol nem ért utol hangom,
hiába hívtalak.
Kerestelek léhán,
forró járdán lépve.
Nevedet kiáltva
fagyos mindenségbe.
Leírtam sorsodat szépséges imámba.
Súgtam a semmibe,
szélfútta homályba!
Nem voltál itt eddig!
Nem is öleltél át.
Nem cseréltél fejem alatt izzadt párnát.
Nem voltál és így én
meg sem érthettelek,
nem csúszott a forró homlokomra kezed.
Nem imádtam hangod,
kedved, színed,
eszed.
Hiába nyúlt kezem,
soha nem értelek…
Mennyi év is telt el?
Harminc?
Vagy háromszáz?
Régen nem hittem már, hogy még az utamba állsz.
De jöttél hívatlanul!
Megmentetted lelkem.
Őszülő hajammal ölelsz, csókolsz engem!
Súgod,
hogy ne fájjon a nélkülünk-évezred.
Ne fájjon!
Így volt jó.
Így lehetett veled…
Kellett a hiányod!
Kellett a képzelet!
Kellett a sok eső,
hogy nekem ázzon lelked!
Kellett a dér, a hó!
Kellett igyekezet.
Kellett a méltóság.
Simogató kezed…
Kellett, hisz ott jártam,
hol nem volt nyomod, szavad.
Ott, ahol kerestem, ki vagyok
és ki vagy.
Lám,
most csend van.
Zene.
Most minden oly jó veled!
Megérkeztél végre
és én jöttem neked…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése