Lélekszárnyak hajlonganak...

 
Lélekszárnyak hajlonganak...


A csodák bennünk vannak, vagy karnyújtásnyira tőlünk, mégis: kinek lelkét nem bódítja térdre áhitat, ha a csillagos égbolt fátylán simogat el tekintete? Lásd, milyen varázslat lapul egy fűszálban, a virágok szirmain, vagy épp az éji magasság boltozatában! Mi az a láthatatlan eszencia, amely lelket-szívet nyugtatva frissíti az emberi elmét a szabadság bódító időtlenségével, ha a teremtés ezen szemtanúiba karol néhány pillanatra az önátadó képzelet?
A szeretet valósága ez.

A csodák mi vagyunk és minden körülöttünk. A levegő, a víz. A szemünk. Az agyunk. Bennünk lüktet az univerzum, és mindenben ott vagyunk mi magunk is. Ismeretlen világ vagyunk, ismerős ölben ringó kegyelem véges életünk. Természet karján csecsemő létünk bimbaja pattan, s elénk hozza nap mint nap a teremtés az aznapi csodát: az legyen neve, aminek mi elnevezzük. Álom, boldogság, szerelem, halál. Plazma, elektron, dimenzió. Idő. Filozófia.
A szeretet valósága ez.

A csodák értünk vannak, s csoda, hogy mi még vagyunk. Végy ki bármely alkotót a természetből, és meghal a világ. Vedd ki az embert, és meggyógyulnak az élet sebei. Mint a tökéletes testben szaporodó vírus, olyanná lett az Isten gyermeke. Átok, fájdalom és pusztítás kíséri minden istenségre törő tettét. Semmi új az emberért nem bűn, ha nem zúzza össze a harmóniát a környezetével – de az ember már nem lát, nem érez és nem ért: igényel. Jogot formál szeretetlen. Követel. Istennel nem perelhet, hát maga gyárt teremtés-történetet magamagának, múltat költ gyatra ihletéssel. Ám szirmokon tavasz rebeg imát, jégcsapokban önkívület a végtelenség mámora – idő? Távolság? Bibék között, mint méh tánca, egyszerű a köszönöm románca : van és lesz vallomása.

És lőn este… úszik a csillagos világmindenség a Duna tükrén. Hídtól hídig löbböli csöndes csobbanásokkal, sejtelmes illatokkal egymást tinta és gyémánt sóhajtó keble. Hangok csókolóznak a parti köveken, víz és beton esti násza, mély és felszín suttogó kéje ring, leng fel neszezőn, és esik táncba a város mormoló zsolozsmájában. Mint bakelit-lemezen a surrogás, lopja magát az akkordokba távoli szirénaszó. Zene és nevetés billeg a víz hátán, ki tudja, honnan jön, meddig fut tova – foszlik és összeáll egyé a csönd e földi hangokban.


Önnek született e pár sor. Értsen belőle jó ízű kacagást, bugyborékoló örömet és...és valamit, amit nem tudok másként megfogalmazni.

És lőn este és lőn reggel...

(Koós Attila)