„Mielőtt megismertelek olyan régen otthon voltam az otthontalanságban, hogy nem fájt, nem éreztem nehéznek. Eleinte zakatolt csak, majd lassan normálissá vált, áramlott bennem, mint vér az ereimben, ezzel járt, hogy lélegzem. Elfogadtam. Sosem voltak nagy kérdéseim, például, hogy miért élek, csak elvoltam, még ha nem is tudtam mindig mit kezdeni vele. Reméltem, nemesebb célt találok majd, és közben a lehető legkevesebb kárt okozom körülöttem. Visszatérő érzés, hogy gond okozó vagyok, születésem története. Talán ezért sodródtam innen oda, onnan ide, tízezer kilométerekkel arrébb, vissza végül, mindig a kiinduló pontra, többet képzelve, kevesebbet remélve, lebecsülve ént, fölemelve őt. Mindig a másikat. Hitet hinni ismeretlenebb tájékra könnyebben jött, mint ide, ebbe a létezésbe bele, mert ez csak én vagyok, az pedig nem érdemes. Ezt tanultam a szüleimtől. Egyiküknek én nem voltam az, másikuknak önmaga, végül mindketten mást választottak helyettem. Egyedül voltam mindig. Itt bennem. Senki nem értett igazán, és nem is érzett engem amióta megszülettem. Nekem ez volt a normális, ezzel léptem az életbe, mára megszoktam, semmi különleges, azt tapasztalom vannak emberek körülöttem akik ugyanígy vannak ezzel. Aztán jöttél te. Mintha érezted volna, hogy kellett valaki, aki ráerősít, akinek tényleg elhiszem, hogy minden gyarlóságom, elkövetett hibám és önző döntésem ellenére jó vagyok, érdemes, szerethető, én és nem akinek képzelnek, akkor is, ha megmutatom ezt itt bent. Amikor rád nézek, megannyi érzés közül az egyik legerősebb, hogy lehet nem is sodródtam, mindig ott voltam, ahol kellett, azt éreztem pont, amire szükségem volt, és minden eltervezett az életben. Mindig szépen éltem, de soha nem éreztem magam a helyemen, úgy mélyen, igazán. Most viszont ismeretlen területre tévedtem, mert nincs máshol otthonom, csak a te ölelésedben.”
(Részlet a Töredékeim című novella és karc gyűjteményemből.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése