Amikor a Lelked már nem táncol
Pár hónapja rátaláltam egy fantasztikus indián mondásra: ,, Most megállok és megvárom, míg utolér a lelkem."
Elolvastam egyszer, kétszer és nagyon sokszor. Forgatta az agyam a szavakat és nem tudtam tőlük szabadulni. Olyan volt, mintha valaki nekem küldte volna a sorokat. De hát én nem hagytam el a lelkem! Háborodtam fel saját magamnak. Aztán szép csendesen, egyre kisebbre zsugorodva rájöttem, hogy igen.
Sajnos elhagytam. Ha nem is egyik pillanatról a másikra, ha nem lassan észrevétlen, hogy ne fájjon. Nem foglalkoztam vele, hiszen az enyém. Az enyém, cipeltem magammal minden hova és mindennel foglalkoztam, de vele nem. Mert minek? Ő kapta a Majd-okat és a Holnap-okat.
Aztán egy munkahelyi vita után, ami 2 órás sírásba torkollott, rájöttem, hogy ott nagyon belül üres vagyok. Hiába sírtam, nem volt megkönnyebbülés, csak úgy kongott az elhagyott lelkem helye. És akkor este minden összeállt. Sokat dolgoztam évek óta, hogy a számok hó végén meglegyenek. Foglalkoztam a kollégáimmal és összefogtam a csoportot, hogy haladjunk a munkahelyi célok felé. Meghallgattam a barátnőim problémáit és nyugtatgattam őket, hogy ez majd csak jobb lesz. Törődtem a családommal, mert imádom őket. De a lelkemmel ki törődött? Szép lassan ott hagyott engem.
Rájöttem, hogy Hahó! Ez így nem jó nekem! Lassítottam és bevártam, hogy utolérjen a lelkem. Aztán elkezdtem foglalkozni vele és táplálni, egyre több odafigyelést kapott. Beírattam egy tanfolyamra, sokat vittem túrázni, egyre többet beszélgettem vele és rengeteg jobbnál-jobb könyvet olvasott. Sőt megtanítottam meditálni és több oldalról rácsodálkozni újra a világra apró dolgaira. Mióta ismét együtt vagyunk, újra táncol a lelkem.
Volt már olyan érzésed, hogy hiába hallottad a zenét, de a lelked már nem tudott táncolni?
Mami Varró Doboza (Lélek útja)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése