Az Ünnep

Az Ünnep

A Lelkek Tánca

Táncba viszed a lelkedet,

fehér és vörös fények közé,

engeded, hogy vezessen,

fogja a kezed, érintse a derekad,

lángol benned a vágy, mintha

minden mindegy lenne, szégyen nélkül.

Táncol veled, elringat és felemel,

beleolvadva hagyod, bármit tehet,

te döntöttél így, hogy végül táncolsz mégis,

ő pedig ott volt, karjába ölelve,

nyugalomban, hazaérsz, Vele.

Vált a ritmus, gyorsul, kapaszkodsz,

félsz, ha elenged, elveszel,

keresed a kezét, ott van,

de nem tudod, kibírod-e még,

ahogy a lélek termében nő a sötétség.

Pörgés-forgás, vihar-örvény,

már nem látod, csak érzed,

tart erősen, bíznod kell, de nem mersz,

sem hinni, sem szeretni többé,

járni többé a lélek táncát,

mert a hideg köd eltakarta arcát.

Dühösen maradsz egyedül,

kitépve a kezedet a kezéből,

a könnyek is fagyosak,

kihűlt a bálterem, elfogyott az erő,

kihalt a remény, pedig tudod,

hogy a csend csak álca.

Ennél még a keringő is jobb volt,

pedig mindig ugyanoda visz,

mégis többet ért, mint a kietlen hallgatás,

egyedül nem jó táncolni, a lélek zokog ilyenkor,

nevetséges színjáték az egész, még ha a fények

be is töltik újra a termet.

Nem táncolsz tovább, nem csapod be magad,

elhallgat a zene a szívben ilyenkor,

nem keresed a kezét, sem az ölelő karokat,

megértetted, hogy a lélek szimfóniája

a csendben szól a legszebben,

és ahogy hallgatod, rájössz, a zene és a tánc

mindig belül születik, és kinyílik benned,

mint a tavaszt váró virág.

Lassan, halkan szól, lágyan telíti be

az űrt benned,

Kinyitja a bezárt ajtókat, visszahozza a fényt,

magad írod a hangjegyeket,

A lelked tánca újra kezdődik,

és minden lépésednél fehér és arany,

vörös és kék fények gyúlnak fel.

Kiengeded, ami belül van,

beragyogod a báltermet,

lágy hangok erősödnek, zengenek,

meghallja, akinek szól, de hallja más is,

csodálja a szabadságodat.

Te győztél, önmagad felett,

nagy csata volt, megadni magad,

nem akarni mindig tenni, csak átadni magad

a Zenének és a Táncnak, legyen minden most.

Megérinti a karodat, megfogja a kezedet,

hópelyhek hullanak alá,

arcodat a tenyerébe simítja,

újra szeretne táncolni Veled.

Nem kérdés, hogy igent mondasz,

mert a vágyad hozzá visz téged,

a lelketek zenéjében sok a harmónia,

lágy adagio, szenvedélyes tangó,

forró és lassú, dübörög a véretek.

Ő is meghallotta a maga zenéjét,

átadta magát a szimfóniának,

melyet magának írt, most átéli majd,

szüksége van rád, hogy érezze,

amikor táncoltok, egyek vagytok.

Új keringő indul, de ez már szabad,

felcsendülnek az első hangok,

visszhangozva töltik be a lelketeket,

egymásra néztek, csak ti ketten vagytok,

még ha körbeállva gyönyörködnek is bennetek,

akik vágyják ezt az egységet,

de nem tudják, hogyan érhetik el.

Egyik lépés követi a másikat,

teljes összhangban, már nem inogtok meg,

már nem léptek rosszul,

a lelkek összeforrnak, tovább írva

a közös szimfóniát, amely majd,

beragyogja a világot, könnyet csalva

a reményt vesztettek szemébe,

akik még egyedül táncolnak.

(Eszter)