Szabó Lőrinc: Isten békéje!

Szabó Lőrinc:
Isten békéje!


Sehol se tudtam lenni, hogy oda
ne kívánjalak: minél kevesebb,
annál fájóbb volt szép és jó nélküled,
annál forróbban vágyott szívem a
társra, terád: a Mindenség maga
gyógyult - s én benne - amikor veled
voltam, vagy ha csak előlegezett
az együttlét reménye-mámora.
"Isten békéje!" - mondták valaha
a boldog szerelem álmaira,
ezt a békét nem érzem már soha:
soha a Legfőbbet, bár te se hittél,
a Titkot! Azt, kit, míg voltál-szerettél,
Kedves, legjobban Te közvetítettél."
"Te szítottad legjobban azt az érzést,
hogy jó lenni,hogy élő tűz vagyok,
hogy otthon a Mindenben: áthalok
a Kezdetbe: tudatom vágyva néz szét
s mohón issza a nyugodt egyetértést
a harcos részek közt: az a Titok
nyílt általad, melytől nevet kapott
egykor valami világnagy Egészség.
Mit sok-sok együtt, te egymagad adtad,
mit sok-sok alig, te tetőzve!...Vagy csak
képzeltem?...Mindegy: minden nőt miattad
szerettem: mindenre futotta belőled...
Nem is érzek most sem eget, sem földet:
mindenek szíve, mindig nélkülözlek