Reményik Sándor:
Hallgat
Hallgat.
Hallgat néha hosszú órákon át.
Akár a kő.
Akár a fa.
Akár a hó.
Akár a hóvirág.
Hallgat.
Én e hallgatás irigye vagyok.
Bár nyugtalanít ez a hallgatás
Néha.
Mert hátha befele nőtt panaszok,
Megkövült jajok, elhalt sóhajok,
Finom kéreggel fedezett sebek,
Alig kinyílt apró virágfejek,
Szorongó, örök, nagy-nagy aggodalmak
Lappanganak kő, fa, hó, hallgatás alatt.
Én azt hiszem, hogy ismerem.
És mégsem ismerem.
És ma sem tudom, miért hallgatag.
Csak e hallgatás irigye vagyok.
Fecsegésben szétszórom magamat,
Azután szégyellem
Jaj, nagyon szégyellem,
Mindig, amikor szemben ül velem,
Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül,
Aprópénzként elszórtam magamat.
Ő ült, és hallgatott,
S mint foghatatlan súlyt
Éreztem lelkében az aranyat.
Hallgat.
Hallgat néha hosszú órákon át.
Akár a kő.
Akár a fa.
Akár a hó.
Akár a hóvirág.
Hallgat.
Én e hallgatás irigye vagyok.
Bár nyugtalanít ez a hallgatás
Néha.
Mert hátha befele nőtt panaszok,
Megkövült jajok, elhalt sóhajok,
Finom kéreggel fedezett sebek,
Alig kinyílt apró virágfejek,
Szorongó, örök, nagy-nagy aggodalmak
Lappanganak kő, fa, hó, hallgatás alatt.
Én azt hiszem, hogy ismerem.
És mégsem ismerem.
És ma sem tudom, miért hallgatag.
Csak e hallgatás irigye vagyok.
Fecsegésben szétszórom magamat,
Azután szégyellem
Jaj, nagyon szégyellem,
Mindig, amikor szemben ül velem,
Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül,
Aprópénzként elszórtam magamat.
Ő ült, és hallgatott,
S mint foghatatlan súlyt
Éreztem lelkében az aranyat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése