Hiányzol

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Horváth-Tóth Éva: Hiányzol

 

Hiányzol. Csak így,

egyszerűen.

Nincs semmi,

de semmi cifraság,

még rím sem kell,

sem képletek,

kötött szótagok se.

Szépen csengő szavak?

Minek? Azok sem kellenek.

Semmi ájtatos mese.

Mit szólsz?

 

Hiányzik úgy minden.

Mindened. Te.

Régen láttalak, Téged,

igazán csak Tenmagadat.

Szeretem a szemeidet,

ahogy nézel vele,

a szádon - azon a keskenyen -

a szelíd mosolyt

és a csók ígéretét,

amit szánsz, csak Nekem.

Sóvárgok, tudod?

 

A hajadat is vágyom,

legalábbis minden ujjbegyem,

hogy lágyan simítson

kissé sprőd szálaidon.

Hiányzik az illatod,

felvenném magamra,

mint valami ruhadarabot,

s olyan lenne, mintha

átölelne két karod.

Tetszene. Hiszed vagy sem.

 

Hiányzik az érintésed,

ami végigszalad

mezítlen hátamon,

barangolva hajlataimban,

megtorpanna imitt-amott.

Hiányzik a meghitt suttogás,

meg az ajkad íze

az ajkamon.

De hát ezt Te is jól tudod!

 

Szóval hiányzol.

Csak úgy, szimplán.

S ha erre jársz,

a kulcs hozzám

ott van Tenálad,

fordítsd el a zárban.

Vagy csupán ölelj át,

de szorosan, s mohón,

mert abból tudom,

maradnál.

S ha ráérsz kicsit,

kérlek simítsd el

a gyűrődéseket

lelkem fehér gyolcsán.