Peter Srámek - Szeress Istenem

Wass Albert: Sóhaj

Wass Albert: Sóhaj

Istenem, hogy fut az idő!

Ma még vagyunk, holnap már nem.

múlt és emlék: minden elmarad.

Nyomunkat befújja lassan

vörös avarral az őszi szél.

S hogy kik is voltunk:

az sem tudja már,

ki rólunk beszél.

 

Csak mennek, csak mennek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Csak mennek, csak mennek

 

Csak mennek, csak mennek, egyre sokasodnak,

egymás után sorban, csendesen haladnak.

Arcukon szelíd mosoly, lelkük mélyén béke,

így vonulnak alázattal a Jóisten elébe.

 

Hirtelen mentek el, még el sem köszöntek

mindazoktól, akiket nagyon szerettek,

kiknek részei voltak, kik hozzájuk tartoztak,

kiket legbecsesebb ékként szívükben hordtak.

 

Csak mennek, csak mennek, egyre sokasodnak,

egymás után sorban, csendesen haladnak,

Szemükben már nincs félelem, nincsen fájdalom,

békét leltek, megnyugvást ott a másik oldalon.

 

Amit itt hagytak, az a temérdek, sok-sok kihullt könny,

ami az itt maradottaknak szeméből tör föl,

mikor rájönnek, hogy szeretteik hirtelen halála

egy démoni erő javait szolgálta.

 

Csak mennek, csak mennek, egyre sokasodnak,

lelkükben már nincs helye bosszúnak, haragnak,

mert meglelték Isten mellett azt a lelki nyugalmat.

ami levett vállaikról minden fájdalmat.

 

Legyetek ott fenn az égben nagyon boldogok,

és örüljetek annak, hogy nektek megadattatott,

helyet kapni odaát, abban a szebbik világban,

ahol az életnek éppen úgy folytatása van.

 

(Kun Magdolna)

Aranyosi Ervin: Halottaknak napján

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Aranyosi Ervin: Halottaknak napján

 

Halottaknak napján,

gondolkozz el, kérlek!

Mennyire fontosak

azok, akik élnek?

 

Milyen gyakran gondolsz

rájuk szeretettel?

Jelenthet-e annyit,

mint ki régen ment el?

 

Ilyenkor az ember

temetőbe jár ki,

Elmúlt szeretteit

véli megtalálni.

 

Közben annyin élnek

magányosan, távol,

kire nem jut idő,

kit a szív nem ápol.

 

Pedig a halottak

a szívünkben élnek.

A hétköznapokba

bőven beleférnek.

 

M’ért nincs az élőkért

ugyanilyen ünnep,

ami lángra gyújtja

apró mécsesünket.

 

Aki elment, jól van,

csak egy más világon,

s nem tud örvendezni

levágott virágon.

 

Földdé porladt testet

látogatsz a sírnál.

Élőkért tehetnél,

ahelyett, hogy sírnál!

 

Oly sok a magányos,

kinek nem jut semmi.

Ki örülni tudna,

ha tudnák szeretni.

 

Ám ezt meg se látod

– tudod – attól félek.

Megbékélni kéne,

s nem visz rá a lélek.

 

Vársz, amíg késő lesz,

mikor már nem bánthat,

akkor száll szívedre,

majd a gyász, a bánat.

 

S jön halottak napja,

s mész a temetőbe,

bocsánatot kérni,

s elbúcsúzni tőle…

Az érett lélek jele...

" A könny misztikus folyadék. S ha régóta nem sírtál, tudd, hogy intenzív, igazi, százezer voltos feszültséggel régen nem szerettél már. A mélyről fölszakadt sírás pillanatában, vagyis a nagy elvesztés, s a nagy megtalálás idején valami olyan gondolat motoszkál az emberben -ha tud egyáltalán még ilyenkor gondolkodni-, hogy valami nagy-nagy KEGYELEM állapotába került. (...)

Az érett lélek jele a sírni tudás képessége. Nagyobb dolog, mint a nevetés. Arról nem is szólva, hogy a nevetés is könnyeket csal a szemünkbe, ha valódi. "

 

(Müller Péter)

Valahol az életen túl

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Valahol az életen túl

 

Valahol az életen túl,

szólal a csend,

ahogy nem mozdul

semmi sem,

csak a lélek húrja zeng,

 

egy elhalkult sóhaj,

egy apró mozzanat,

ahogy tépi a szív-hangokat,

és körbefonja az éji fátyol,

amit őrizünk egymásból,

s felfénylik a hajnal

a csillag porából,

 

valahol az életen túl,

kifeszült szárnyon,

rebben az időtlen létezés,

egymáshoz közel - és távol,

csak a szeretet emel önmagához.

 

(Anett Baki)

Az élet emlékeztet

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az élet emlékeztet

 

A türelem meglátogatott,

És emlékeztetett,

Hogy a jó dolgok idővel érnek be,

És lassan, szilárdan növekednek.

 

A béke meglátogatott,

És emlékeztetett,

Hogy nyugodt maradhatok az élet viharaiban,

Függetlenül a körülöttem dúló káosztól.

 

A remény meglátogatott,

És emlékeztetett,

Hogy jobb idők várnak rám,

És mindig ott lesz, hogy vezessen és felemeljen.

 

Az alázat meglátogatott,

És emlékeztetett,

Hogy ezt nem azáltal érhetem el,

Ha lekicsinyítem magam,

Hanem ha a világ szolgálatára és mások felemelésére összpontosítok.

 

A kedvesség meglátogatott,

És emlékeztetett,

Hogy legyek gyengédebb, megbocsátóbb és együttérzőbb önmagammal

És a körülöttem lévőkkel.

 

Az önbizalom meglátogatott,

És emlékeztetett,

Hogy ne rejtegessem vagy fojtsam el tehetségemet és képességeimet,

Csak azért, hogy mások jobban érezzék magukat,

Hanem fogadjam el mindazt, ami engem egyedivé tesz.

 

A fókusz meglátogatott,

És emlékeztetett,

Hogy mások bizonytalansága és ítéletei nem az én problémáim,

És figyelmemet újra magamra kell irányítanom.

 

A szabadság meglátogatott,

És emlékeztetett,

Hogy senki sem irányíthatja az elmém, gondolataim és jólétem,

Csak én.

 

És a szeretet meglátogatott,

És emlékeztetett,

Hogy nem kell másokban keresnem,

Hiszen bennem lakozik.

 

(Tahlia Hunter)

A távolt és a közelit...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Lépkedni lehet csendesen egymás

mellett úgyis,

hogy az élet nem hoz közelebb,

ballagunk mégis.

 

A távolságot soha nem az út adja,

hanem hogy a kezedet a másik ember a kezétől

milyen távol tartja.

 

Foghatod valaki kezét úgyis,

ha egy világ választ el tőle,

de van hogy nem éred el... pedig

hozzád ér a bőre.

 

A távolt és a közelit soha nem az idő

és a távolság adja...

hanem az érzelem, ami a másik embert nagyon közel

vagy nagyon távol tartja.

 

Léria Dipán

Körmendi László: Mindig arra jártam

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Körmendi László: Mindig arra jártam

 

Mindig arra jártam, hol nem volt nyomod, szavad.

Hol nem ért utol hangom,

hiába hívtalak.

 

Kerestelek léhán,

forró járdán lépve.

Nevedet kiáltva

fagyos mindenségbe.

Leírtam sorsodat szépséges imámba.

Súgtam a semmibe,

szélfútta homályba!

 

Nem voltál itt eddig!

Nem is öleltél át.

Nem cseréltél fejem alatt izzadt párnát.

Nem voltál és így én

meg sem érthettelek,

nem csúszott a forró homlokomra kezed.

Nem imádtam hangod,

kedved, színed,

eszed.

Hiába nyúlt kezem,

soha nem értelek…

 

Mennyi év is telt el?

Harminc?

Vagy háromszáz?

Régen nem hittem már, hogy még az utamba állsz.

De jöttél hívatlanul!

Megmentetted lelkem.

Őszülő hajammal ölelsz, csókolsz engem!

Súgod,

hogy ne fájjon a nélkülünk-évezred.

Ne fájjon!

Így volt jó.

Így lehetett veled…

 

Kellett a hiányod!

Kellett a képzelet!

Kellett a sok eső,

hogy nekem ázzon lelked!

Kellett a dér, a hó!

Kellett igyekezet.

Kellett a méltóság.

Simogató kezed…

 

Kellett, hisz ott jártam,

hol nem volt nyomod, szavad.

Ott, ahol kerestem, ki vagyok

és ki vagy.

 

Lám,

most csend van.

Zene.

Most minden oly jó veled!

Megérkeztél végre

és én jöttem neked…

Vannak pillanatok...

Soha nem felejtem, mit éreztem, amikor először megláttalak. Volt benned valami, ami örökre megmarad az emlékezetemben. Talán a szemeid, talán a kezeid vagy az ellenállhatatlan mosolyod, mindazok a dolgok, amiket már oly jól ismerek. Bármi is volt az, magával ragadott és megigézett. Ha most rád nézek, olyan embert látok, aki életem mindennél fontosabb részévé vált. Vannak pillanatok, amikor újból érzem a varázslatot, ugyanazt a láthatatlan erőt, amely feléd húz. Éppúgy, mint amikor először találkoztunk és ilyenkor újból megtörténik velem: szerelmes leszek.

 

Annyi mindent elmondanék még ...

Lelki társ az, ki meghallja a kimondatlan szót...

 

„Lelki társ az, ki meghallja a kimondatlan szót, ki a sötétben is látja a lelkem ragyogását, ki ha távol van, akkor is közel, s nem csak néz, hanem lát is engem. S nekem nem kell erőfeszítéseket tennem ahhoz, hogy én, én legyek, egyszerűen csak ott vagyok mellette és érzem, végre önmagam lehetek. Színjátszás, és álarcok nélkül, úgy pucéran a teljes valómban, s ilyenkor érzem: otthon vagyok, haza érkeztem."

 

Életfestők

Tűz van...

 

Tűz van...

Tűz van benned,

Oázist keresek,

Fázist találok

Forró tekintetedben,

Tűz van bennem,

Zongoráznak ujjaim,

Visonganak felejtésbe

Merült elveim,

Tűz van benned,

Ajkaid húznak

Bolyongva vágyat

Reszkető testemre,

Tűz van bennem,

Értelmem veszíti

Önmagát, csatát,

Egót feledve, 

Tűz van benned és bennem,

Védtelenek édesen,

Nincs félelem, se sérelem,

Lelkünk együtt végtelen.

"Takó Tibor"

Mennyei érzés, érezni Egymás Lelkét...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Olyan jó Együtt Lennünk!

Nálam a kezdet, Nem is oly régen,

Első látástól kezdve, megéreztelek Téged,

Testem megremegett, Lelkem énekelni kezdett, de

a Tudatomat elcsendesítettem, hátha csak vágyakozni kezdett.

A lenyugvó Naptól fogva, Álmodni kezdtem Veled,

nappal hiányodat leltem, nem értettem.

Újra láttalak, figyelni kezdtelek, de nem közelítettem,

Egyszerűen csak éreztelek, a szívem egyre hevesebben dobbant

Nem vizsgáltalak, mert a lelkem már tudta…

Engedtem áramolni az érzéseket, miket irántad kezdtem érezni.

Jöttek, jönnek az új napok, felfigyeltél rám

A szemeink már össze néztek, a lelkünk éjjel összeértek

a testünket most mutatjuk be egymásnak,

Egyszerre szólunk, mosolygunk, de aztán

inkább átöleltük egymást és

te úgy szorítottál magadhoz, hogy a szívverésünk eggyé olvadt.

Az Álmainkat e naptól fogva, Valóságként Éljük

Most már nemcsak egyre közelebb, hanem Együtt Éljük!

A Reményeinket és hitünket még jobban Megemeljük!

Értelmünk Világossága még jobban Megvilágítja Létezésünk!

Eltelt nem kis idő

nemcsak álom, hanem a Földi valóság szintjén is.

Szerelmes Vagyok, Érezlek, Szerelmes Vagy

Velem az Életben.

Mikor Együtt vagyunk, remegünk, újra verejtékezünk

Amikor alszunk, ismét utazunk,

érzünk, belső képeket, filmeket látunk, együtt éljük

Mindent értünk, együtt éltünk és élünk.

Köszönöm a cselekedetet, mikor

Magamhoz húzlak, átölellek, Magadba préselsz,

Jobban ölellek, Megerősítesz, Érezlek, Szerelmesen Szeretlek, Szeretsz.

Együtt Rezzen a Testünk, Olyan jó Együtt Lennünk!

Mikor összebújunk, Akkor már nincs szó,

Engedjük ahogyan érezzük

Szerelmesen rezzenünk.

Olyan jó Együtt Lennünk!

Érzem és Hála, hogy Élem

A Lelked, a lelkemben lobog, Szívem, a Szívedben dobog

A Tied az enyémben dobol!

Együtt Rezzen és Él a Testünk,

Olyan jó Együtt Lennünk!

Szerelmesek Vagyunk,

Nincsen bánat se gondunk.

Mennyei érzés, érezni Egymás Lelkét és Testét,

Tudatosan élni és emelni egymás létét!

Szerelmesen Szeretjük Egymást,

árad Belőlünk a SZER ELEM

Nem ismerjük azt a szót, hogy Őt Akarom,

Itt bent érezzük az áradatot,

A SZER ELEM ízét ízleljük, Teljes eredet

Együtt Lenni, Mennyei Eredet

Szerelem az életem, egyetlen Reményem

Te táplálsz szerelmes Szépségem

Boldog Vagy, ha adhatsz, Boldog Vagyok, ha Adhatok,

Önzetlen Vagyok, Szerelmesen, Ó Igen Tied Vagyok

Önzetlen e Kapcsolat, hisz Te Én Vagyok!

 

(Balázs PB)

Horváth-Tóth Éva: Útkereszteződések

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Horváth-Tóth Éva: Útkereszteződések

 

Az én utam tehozzád

a tiéd felém vezetett.

Valami láthatatlan

zsineg - eltéphetetlen -,

vonszolt mérföldeken át,

azt sem tudtam kihez megyek.

De, hogy megjöttem

- azt az egyet -

biztosan éreztem,

mert szemedben láttam

szívedbe megérkeztem.

 

Úttól poros ruhám

eléd betűnként vetettem

és ott álltam pőrén,

igazul, egyenesen,

és lapfehéren.

Te leseperted

az eltelt éveket

és vállamra törődésnek

puha vásznát terítetted.

 

Az én utam tehozzád

a tiéd felém vezetett.

Jöttem. Jöttél.

Én neked. Te nekem.

A zsineg, az utak,

a lassú léptek,

az egy irányba

néző tekintetek.

És a séta együtt. Örökig.

 

Szeretem

az útkereszteződéseket,

mert az én utam tehozzád

és a tiéd hozzám vezetett.