Vannak az életben olyan megállok, útkereszteződések, amikor mindent átértékelünk.
Amikor a tegnap ködbe vész,
a ma újra magához ölel,
és a jövő már nem táncol el.
Amikor tudod, egy lépés
és teljesen más irányt vesz
addigi életünk.
Amikor reggel felébredünk,
és nem értjük tegnap miért kételkedtünk
magunkban, egymásban, a világban.
mitől féltünk annyira,
mire vágytunk...
hiszen azok mind, mind eltörpülnek a ma fényében...
megoldások vesznek körbe,
szeretet ül mellénk,
béke köszön ránk újra.
Ekkor úgy érezzük hirtelen
minden magától
a helyére kerül,
csak el kell indulni végre.
Pedig hosszú volt az út,
mire idáig elértünk.
Könny. Fájdalom.
S Álmatlan éjszakák,
amíg a lelkünk
nélkülünk kóborolt,
elveszetten.
De most itt állsz. Egészen.
Lelked megbékélt,
szíved megnyugodott.
Tudod hogy egy lépés,
és minden megváltozik.
Mert egyszer ...
egyszer minden
valahogy rendeződik,
összeáll,
és az út végén,
mindannyian hazaérünk.
Hát itt állok most én is.
Itt, az én útkereszteződésem előtt.
Már tudom merre indulok.
Tudom hova visz,
ahogy azt is,
hogy nem mindenki
tarthat velem,
csak az aki,
igazán, megfogja a kezem.
Mellém lép.
Lát.
Érez.
Szeret.
Mert ezen az úton
már felszegett fejjel lehet csak járni.
Büszkén.
Tisztán.
Hittel.
Szeretettel.
Ez egy új világ,
ami belőlünk született.
Egy új élet.
Ami csak a Miénk lehet.
Gyere hát velem.
Fogd meg a kezem,
de csak akkor,
ha többé már nem engeded el.
Vagy tedd meg.
engedj el.
Mert én, így már egészen,
készen vagyok a boldogságra.
Az igazi életemre.
(Katalin Natália)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése