Harcos Katalin: Újra álmodom
Kívántad, hát most újra álmodom.
Szépet. És - hitted volna? - Veled…
Lásd, bohón kalandozom,
és szárnyára vett a képzelet.
Erdőket járunk, barlangot, vad vizet,
sziklákra mászunk hegyormokon,
majd lágyan megfogod a kezemet,
és elpihensz este az ágyamon.
Hangod fülemnek furcsán csengene,
mégis tudom, hogy jól esne nagyon,
ha én lehetnék a szíved kedvese,
s velem ébrednél hűs hajnalokon.
Őszülő fejed, ha ölembe tennéd
mesélnék, hogy öleljen édes álom,
titkon tündéd, varázskoboldod lennék,
és befogadna az én világom.
Talán egyszer tényleg befogad…
Szinte valóként magam előtt látom,
hogy álmom téged is magával ragad
és te leszel a vágyott boldogságom.
Tán egyszer eljön egy pillanat,
amikor csók csak neked gyúl a számon…
De állj! Ez már túl merész gondolat!
Ne félj, Kedves! Csak szeretetre vágyom,
de nem csaplak be Téged, sem magamat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése