Szemtől szembe
Miért ilyen nehéz az Út?
Talán mert makacsul ragaszkodunk a szenvedéshez, amelybe beleringattuk magunkat az elmúlt évezredek során. Generációról generációra, inkarnációról inkarnációra örökített mintáink, téves beidegződéseink hálójában vergődünk, riadtan kapaszkodva megszokásainkba, ahelyett, hogy fejest ugranánk a “kígyóverembe”, amely – a megismerés pillanatáig – rideggé, bizonytalanná és félelmetessé hazudja számunkra a létezést.
…
Aminek vagy akinek a szemébe - mélyen, odaadással – végül, önmagunkat legyőzve bele merünk tekinteni -, nem lehet többé idegen vagy ijesztő számunkra: az összetükröződésben és az azt követő én-feladásban felismerjük, megéljük ugyanis az egység csodáját. Így olvad semmivé a félelem, és borul virágba a múlhatatlan Szeretet.
…
Ez azonban csak a kezdet. Fontos újra és újra emlékeztetni önmagunkat arra, hogy az szárnyalhat velünk hosszútávon, akit szabadon engedtünk. A rabként tartott madár – legyen bármilyen csábító is az aranykalitka melege -, mindig is kiálmodja magát a Valóságból: folytonos menekülésbe kergeti tapasztalat után sóvárgó lényét.
…
Nincs börtönőr, aki ne volna ugyanúgy fogoly, mint áldozata. És nincs áldozat, aki ne maga provokálná saját bezártságát, megfosztva önmagát a számára ijesztőnek ható Élettől.
…
Tartós boldogság csak akkor születhet, ha belátjuk, hogy illuzórikus fogságunk önkéntes. Bármikor kisétálhatunk kalitkánk nyitott ajtaján a friss levegőre: és ha mégsem tesszük, csak a bátorságunk hiánya az akadály. A döntés és az azt követő lépés kimozdít ugyanis a tetszhalott állapotból, és arra késztet, hogy árvaságunkból először mozgékony, földön csúszó-mászó hernyóvá, majd az egekig szárnyaló pillangóvá transzformáljuk át magunkat.
…
Persze menekülhetünk még sokáig, ahogyan tettük idáig is, életről életre. De vajon meddig még?
A jelenkor energiái erős támogatóink itt és most abban, hogy letehessük végre az áldozatszerepet, és Útra kelhessünk – befelé, felszabadítva önmagunkat a kényszeres rabságból. Az elinduláshoz azonban Döntés kell, és tettek.
Minél inkább ellenszegülünk a forradalomnak, amely bennünk és rajtunk kívül egyaránt megállíthatatlanul és elkerülhetetlenül zajlik, annál erőteljesebb szenvedést hívunk meg magunkhoz.
…
Tekintsünk az életünkre, és próbáljunk meg nem kimenekülni abból, ami fájdalmasan szembesít bennünket saját éretlen, kidolgozatlan vagy felvállalatlan részeinkkel. A vonzás törvénye azért felel, hogy bármilyen helyzetből is próbáljunk szemlesütve kilépni, a folytatás hasonló tanításokkal álljon elénk, nem hagyva, hogy újabb illúziófalakat vonjunk magunk köré. A változás nem a külső körülmények átalakításával, hanem csak belül történhet meg, öngyógyításunk által – és megújult állapotunkhoz igazodnak a kinti életlehetőségek, hűen mutatva, hol tartunk önmagunkkal.
…
Ha pedig időnként elhisszük, hogy haladottabban tekintünk a világra, mint mások, és ezért feladatunk embertársaink megváltása – megint csak érdemes őszintén beletekinteni a Világtükörbe, és befogadni annak üzenetét: eltévedtünk az Úton… Mindaddig, amíg a különállás illúziója homályosítja el látásunkat, és nem annak a tudatos befogadása, hogy “mindenki AZ”, addig bizony igencsak távol vagyunk az önmegváltottság, az önszeretet megtörhetetlen eksztázisától, az Önazonosságtól…
…
Aki szeret – befelé, és ezáltal kifelé is -, nem tesz mást, mint tapasztalatokhoz inspirálja a Létezőt… szabadon hagy és gyönyörködik önmaga vagy egy másik ember egyre áramlóbb és kiteljesedettebb táncában…
(Cs. Szabó Virág)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése