Babits Mihály: A vetkőző lelkek...
Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.
Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezű fák.
Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelíd
kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit.
Még e selymek közt, e remegő sok ujj közt úszik, foszlik, száll
végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.
S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai
táncos orgiákon, ha kihunytak már a fáklyák lángjai,
de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen
sima comb súrolta a pajzán sötétben forrón, meztelen.
Óh, mit ér a hús unt mezítelensége! mily semmi a test!
Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.
Nézd, a Nap fáklyái kihunytak, homályban a nagy Orgia,
csüggedez a fáradt vendég - be jó lelked érintése ma!
Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujjú fák,
ezer remegő ujj - s nyílt tenger a Semmi - vak part a Világ.
Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők
meztelen és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése