Körmendi László: Veled
Vihar után, a terasz hűvösében
tücsökzene száll
a fáradt lég felett,
s míg nyugalomba zár
a megcsendülő hangod,
biztos vagyok benned,
mint Í-n az ékezet.
Megérinti testem a gyenge esti szellő.
Úgy, mint mellkasomat
éhes két kezed.
És míg vérrel telnek elrejtett ereim,
piros napnyugtába fest a képzelet.
Ó!
A sima bőröd melegére vágyom!
Mint a hajnal-fényre
az elhagyott gyerek.
Nem zavar már többé,
ha álmodból hiányzom,
rég megértem rá,
hogy mindened legyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése