Az első együttlétek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Arszenyij Alekszandrovics Tarkovszkij
Az első együttlétek

Minden percben, mikor együtt lehettünk,

Isten szállt közénk, és mi ünnepeltünk.

Ketten voltunk a világon veled.

Te fecskeszárnynál bátrabb, könnyedebb,

A lépcsőn, mint a szédület suhanva

Vittél, vezettél, röptettél talán,

Csapzott orgonák közt birodalmadba,

Mely ott van a tükör túloldalán.

És vártam a sötét, irgalmas estét,

Mely előttem szentélykaput

Kitár a sötétben: sugárzó meztelenség.

„Légy áldott!” – súgtam félig alva már,

Tudtam pedig, hogy áldó

Szavamat nem értheted,

Hiszen már alszol – álmodj!

Feléd nyújtózott egy orgonaág, hogy

Kék fénnyel érintse szemhéjadat.

Szemed a lágy kék érintés nyomában

Nyugalmas volt, és a kezed meleg.

Folyók lüktettek a kristálypohárban,

Hegyek füstöltek, habos tengerek.

Te a kristályszférát kezedben óvón

Tartottad, s közben aludtál a trónon.

Enyém vagy: Isten, köszönöm neked!

Felébredtél, s a hétköznapi nyelvnek

Új, más értelmet adtál hirtelen,

És a beszéd új erővel telt meg,

A kurta szóban: TE, új értelem zengett,

Mintha azt mondtad volna: CÁR.

S új értelmet nyert minden a világon,

A tárgyak: mosdótál, kancsó, pohár.

Akkor, mintha strázsán állna, közénk állt

A szilárd és szilánkos fényű víz.

Nem sejtettük még, utunk merre visz.

Mint délibáb, előttünk kétfelé vált

Sok tündöklő város, csodáival,

Vadvirág szirma lábunk elé hullott,

A madárseregekkel egy utunk volt,

És felbukkant a folyóból a hal.

Az ég hirtelen tótágasra fordul…

Nyomunkba szegődött a végzetünk,

Mint beretvás őrült osonva, orvul.


Rab Zsuzsa fordítása