Nyugat felé hajtja a felhőket,
zúg és nem ereszt a szél,
diófa lombján furcsa kis dallamot
fütyül, és vadul zenél.
Ott, ahol minden valahol összeér,
kicsordul néha a vér,
s piros az ég alja, mint ahogy mindig,
ha könnyes esőket ígér.
Hányódunk hát az idővel, ahogyan
hányódik e kicsi dal.
Ráncokat vésünk sima kis arcunkba,
mint aki nagyot akar.
Ölelünk, s közben öl is a kar,
csókunk is bús viadal;
minden szerelem iránya mindig
a boldogság, s marad a baj…
Minden szerelem mindig csak
önző, akár a jószagú szél;
rombol, miközben édes kis dallamot,
gyöngyöző vágyat ígér.
S ha néha-néha két ember összeér,
ölelni, s ölni akar.
S ölelve öli meg mindenki egymást,
hol csókkal, hol bókjaival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése