Ébren Lét
Tűnődtél el e már egyszer is azon,
mikor voltál utoljára magadhoz közel.
Tudod, olyan igazán nagyon,
ahogyan a szív, amikor lelkeket ölel.
Érintetted e meg a sebzett gyermeket,
odabent, igen ott mélyen, legbelül...
Nyúlt e utána oltalmazó két kezed,
hogy megmentsd, mielőtt végleg elmerül?
Előttem már annyiszor sejlett fel a tét,
mikor a lélektest fáradtan omlott össze bennem...
De még hallom reményért kiáltó énekét,
nem várhatok másra, hogy magamat mentsem.
Halványan dereng a távolban még a fény,
és ezt a fényt már mindannyian láttuk...
S mégis az évek alatt szívünk, mint a kő, kemény
páncélt növesztett, az égi köteléket elvágtuk.
Elfelejtettük, hogy fent szabadon szálltunk,
szárnyaink sírva szorítják magukhoz az Angyalok.
Mint csenddé vált rabok némán kiabálunk,
senki se hallja, megváltást ígérnek a hajnalok.
Én még emlékszem, leírhatatlan volt a béke,
ahogyan átölelt az a másik tünékeny Lélekállapot.
De jó volt úgy élni, Istennel. Az ember széttépte...
Falakká nőttünk, s már nem találjuk a vészkijáratot.
Ideje visszamenni. Megkongatni a harangot.
Magadhoz közel lenni, félelem nélkül sírni, ha kell.
Megkeresni, szüntelen keresni azt a hangot,
amely a poklokból a mennyekig emel.
És élni. Ideje itt a földön élni, úgy igazán:
Ahogy egykor, amikor még nem fájt az életünk.
Tenni valamit, s nem fanyalogni a sors grimaszán,
s tiszta szívvel remélni, hogy magunkra ébredünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése