Kézen fogtál, a szemembe néztél és azt mondtad minden rendben lesz. Megmutattad a lépéseket, próbáltam elkapni az ütemet, de szívem túl gyorsan kalimpált, ráadásul zúgott a fejem. Az óramutató is megállt, úgy várta, el tudjuk-e járni első táncunk.
Mi még botladoztunk, szeretni és becézni próbáltuk egymást, szavak helyett pillantásokkal.
Ragyogott a szemed, éreztem földöntúli boldogság jár át, én csak téged, te csak engem láttál, lelkeink egymáshoz kapcsolódása megkezdődött. Egyszerre világossá vált: te leszel a társam, akivel együtt fogok végighajózni az életen.
Minden egyes lépés elsajátításával, alaktalan amorf alakokként olvadtak bele a feledés ködébe mindazok, akik csak fél szívüket adták nekem. Felülírtad szerepüket az életemben azzal, hogy megfogtad kezem és megnyerted szívem.
Éreztem, nincs visszaút, a lelkem kapuja kitárul előtted. Megszületett a pillanat, amiért ha egyszer távozom a földi létből és életem filmjét nézem, megállítom a percet, mert ott, és akkor megadtuk magunkat a nagy betűs Szerelemnek.
Szavakká formálni nem tudtam, hogy miért, mert csak éreztem: veled képes leszek végigtáncolni az életet.
Mert te vagy a végzet és a férfi, aki után mindig epedtem, és akit mindig kerestem.
Sokáig vártad, hogy elkapjam a ritmust és ráébredjek: te csak velem akarsz táncolni. Persze amint megértettem ezt, suhantunk a parketten. Véget ért az első táncunk, lassan megállt a forgás, szívünk normál ütemben dobbant és újra éreztük, van világ körülöttünk. Lelkeink egyesültek, s ehhez belénk vésődtek a lépések és a dallam ahhoz, hogy végig tudjuk táncolni az egész életünk…
(Zoé)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése