“köszönöm, hogy vagy!”

 

Fel kellett nőjek a saját életemhez, fel kellett nőjek a saját lelkemhez.

 

Valójában sosem tudtam megfogalmazni milyen emberre is vágyom. Tudod, biztos tőled is megkérdezték már ezt, legalább egyszer. Mindig másképp tisztultak le bennem a dolgok. Mindig tanultam valami teljesen újat. Mindig határokat feszegettem, és leginkább mindig a saját határaimat feszegettem.

De titkon éreztem, hogy nekem kell felnőni a feladathoz. Nekem kell eljutnom arra a pontra, hogy képes legyek értékelni a másikat. Be kellett látnom, hogy mennyire fontos mérföldkő ez.

Felismerni és meglátni magadat a másikban. Felismerni és megérezni magadat a másikban. Ha figyelsz, akkor tényleg ráfigyelni. És nem kifelé kacsintgatni. Nem elveszni a külvilágban. Nem csak akkor jelen lenni, amikor az érdek úgy kívánja. Nem csak akkor jelen lenni, amikor valami hirtelen jött, soha meg nem élt érzést tapasztalunk, és az érzést vágyjuk, nem az ember jöttének valódiságát látjuk. Nem csak akkor jelen lenni, amikor szép szavakkal halmoznak el, miközben a tettek mást mutatnak.

Fel kellett nőjek ahhoz, hogy képes legyek egy kapcsolatot majd úgy működtetni, hogy abban a hiba nem hiba, hanem két ember megoldandó feladata.
Fel kellett nőjek a másik félhez azért, hogy megérezzem, kinek tárulkozom majd ki. Kinek nyithatom meg a lelkem. Ki lesz az, aki képes kezelni ezt. Akit ez nem megijeszt. Aki emiatt nem furának tart. Aki emiatt nem sajnálni akar majd. Aki emiatt igazán lát majd, és aki a falaimat velem bontja és nem gőzerővel akarja betörni.

Aki hagyja, hogy szabadon legyek, és biztosan tudja, hogy este mellé térek nyugovóra. Mert az ő biztonsága, az én biztonságom is lesz majd, és az ő bizonyossága, az én bizonyosságom is lesz majd.
Fel kellett nőjek ehhez a feladathoz, hagynom kellett, hogy nyúzzanak, tiporjanak, tépjenek, hogy rossz döntésekbe belemenjek, hogy az érzéseimet felülírjam, hogy egy keserédes karomból évek alatt, de kiszabaduljak és hogy tudjam mi is az, amire én valójában vágyom.

Ha nem fájt volna ennyire, nem tudnám mi számomra az az érték, ami annyira vonz, hogy ne akarjam elengedni. Ha nem fájt volna ennyire, nem tudnám mit érek magamnak. Ha nem fájt volna ennyire, talán minden más lenne. Nem ennyire tudatos, nem ennyire könnyed. Már nem játszmázok, és nem hiszem azt egy játszmáról, hogy az valóságos pillanat lehet.

Fel kellett nőjek magamhoz, a saját életemhez, a saját döntéseimhez, fel kellett nőjek a saját lelkemhez. Megérteni, hogy amikor válaszút van, az engem szolgál. Fel kellett nőjek ahhoz, hogy képes legyek elfogadni a jót, elhinni, hogy én ezt megérdemlem, hogy nekem ez jár. Fel kellett nőjek ehhez a földi élethez. Semmit nem csinálnék másképp, nem akarnám, hogy kevésbé fájjon, mert ha ez nincs, én talán sosem érteném meg azt a kijelentést: “köszönöm, hogy vagy!” és újra elmenekülnék.

(Musa Dóri)