Boda János: Te és a gyertyafény
Nem ölel most semmi, és én csak nézlek.
Elaludtál. A takaró nem takar, minden porcikád
és a bennem tomboló égő vágy most megpihen.
Megpihen, mert itt fekszünk mind a ketten kielégülten,
és mégis szomjasan. Csak nézlek. Istenem, köszönöm!
A gyertya fénye csordogál a válladon és lassan,
mohón nagy falatokban csókolja vonalaid,
és lecsúszik a feszes combodon végig a lábfejeden, és ott elalél.
Törékeny az élet és az emberben minden vágy és és érzés.
Erősek vagyunk, és olykor mégis hagyjuk magunknak, hogy fájjon.
De e szent éjszaka, te és a gyertyafény örök emléke marad
vágyakkal teleszőtt, árva életemnek.
Vége van, de bennem tovább folytatódsz,
és a képzelet újra játssza bennem arcod és tested
finom, apró mozgásait. Mit a pihe, ha száll.
Aludj csak. Lassan hajnal van
és a meztelen tested is érzi a reggeli
bizsergés szellő-foltjait a bőrödön.
Fázom én is. Mégsem érdekel.
Kész vagyok. Teljes. Legbelül áradok.
A csend hegedül az ajkadon és
én csak hallgatom. Csak hallgatom.
És hogy itt fekszel, a lét megbékél mindennel.
Oda fekszem melléd és beléd költözöm.
Betakarsz. Betakarlak. Így élünk!
Alszol, és én álmodlak.
Elalszom, és te álmodsz engem.
Úgy öleli egymást a testünk,
ahogy a tenger hömpölygő
hullámai mossák a homokos partokat
a felkelő nap csillogó, mély vörös fényi között.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése