"Várni kellene, egy egész, lehetőleg hosszú életen át eszmélni s édességet gyűjteni - és akkor, szinte az utolsó percben, akkor talán írhatnánk tíz jó sort. Mert a vers nem valami érzés, ahogy az emberek hiszik - érzelmeink épp elég korán jelentkeznek - , hanem tapasztalat. Egyetlen versért látnunk kell számos várost, embert és mindenféle mást, ismerni kell az állatokat, érezni, miként repülnek a madarak és megtanulni a hajnalban kifeslő virágok mozdulatait. Várni kell, hogy emlékezni tudjunk ismeretlen tájak útjaira, váratlan találkozásokra, a búcsúzás percére, melyről tudjuk, hogy közeledik, homályba burkolt gyermekkori napokra, a szülőkre, akiket meg kellett bántanunk, ha valami örömet szereztek egymásnak, s mi nem értettük őket, mert az öröm valaki másnak szolt, gyermekbetegségekre, melyek életünkbe annyi különös, mélységes változást hoznak - csendes, elrejtett szobákban töltött napokra -, tengerparti hajnalokra, és egyáltalán minden tengerre - idegen ég alatt sötétlő éjszakákra, melyek elsuhanva millió csillaggal szárnyaltak tovább -, és mindez még nem elég, bárhogy őrzöd emlékezetedben. Várni kell[...]
De még az sem elég, ha vannak emlékeink. Ha megsokasodtak, meg kell tanulni, hogy mind elfelejtsd és várni, kitartó türelemmel várni, hogy feltámadjanak megint. Mert az emlék nem minden ám. Ha minden emlék vérünkbe szívódott, ha tekintetünkben s mozdulatainkban is elevenen él már, ha névtelen és nem tudni, mennyi az emlék és mennyi vagyok én - akkor talán az emlékek méhéből valamely ritka órában feltámad egy vers első szava és elkülönül."
/R.M.Rilke - Malte Laurids Brigge feljegyzései/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése