Emlékeimbe égve
A zongora dallama lágyan szól, majd sírni kezd.
Előhívja az elfelejtettnek hitt emlékeket.
Arcodat, szemeidet, ajkadat, melynek szegletén
kedves mosolyod csábítóan villan felém.
Még mindig várlak, és vágylak átölelni.
Az idő nélküled üresen telik.
Lelkem összefonódott Veled,
s most keresi, hol a másik fele.
Mikor elindulok egy úton, az biztos tévútra vezet.
Emléked fájón fogva tart, s nem ereszt.
Kezem festhet színes képeket, arcokat,
írhat verset, dallamos sorokat,
mögöttük is Te vagy.
A dal lassan
véget ér.
De a zongora,
álmomban is
tovább zenél.
(Harsányi Mónika)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése