Az egyvagyunk létben

Mint ajándékot a gyermek, úgy nézlek,
tőled a hétköznap mosollyá szépül,
összetartozásunk otthonná épül,
hol menedékre lelnek vándor-évek.

Bennemhiteddel szél-szabaddá váltam,
már enyém az Égbolt arcú végtelen,
s téged is repít bizalom-szárnyam.

Szerelmünk az útravaló élelem,
ha vihar támadna, te vagy a váram,
és ha kétséggel gyöngít a félelem,

erőd és bizonyosságod én leszek.
Létezésünk szorosra fonódott kéz,
látásom a jövőbe szemeddel néz,
nincsenek többé előttünk szűk terek.

Lettünk egymásnak folytatás és kezdet,
veled-holnapokra bízom sorsomat.
Látod? Átrepülök csillag-fokokat,
hisz hazaérkezésed enyém lehet.

Illatunk hajdan csak két kósza hangjegy,
melyet az idő egy dallammá hangolt,
most ketten táncolunk egy élet-valcert.

Ha rám pillantasz, egész létem adom
Neked, pőrén és bátran, mert ha a csend
fájni kész, megértés-világod kapom.

Míg a fény elalszik és hajnalt ébred
megint, kitársz és Nap-magasba emelsz,
arcomnál tisztább tükörképet nem lelsz,
lélegzésem is szívdobbanás-részed.

(Steel)