Mások
bánata mindig kisebb, mint a miénk. Arcukat eltorzítja az aggodalom, a
rémület, de mi az ő rémületük, és mi az ő fájdalmuk a miénkkel
összevetve? Kevesen vannak a szerencsések, akiknek sikerül önmaguk fölé
emelkedniük, ha csak egy szempillantásra is, és kívülről látni
önmagunkat. (...) Miután lecsillapodtunk, lassanként észrevesszük magunk
körül az arcokat, amelyek legalább olyan tiszteletreméltóak, mint a
mienk, és kínjaik sem kevésbé iszonyatosak, mint amelyeket mi érzünk...
És akkor, lám csak, kezünket nyújtjuk, és rámosolygunk a mellettünk lévő
emberre. És letöröljük az önmagunkért ejtett, hiábavaló könnyeket, és
kinevetjük kétes nagyságukat.
(Bulat Okutzsava)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése