A
szerelem nem testi érzés, nem puszta lelki-állapot, hanem létállapot.
Olyan adottság, amely felemel bennünket, és ezáltal rámutat, hogy
életünk és vele együtt mi magunk is hihetetlenül értékesek és
szerethetők vagyunk. A szerelmes ember tudja, hogy ő drága kincs, és
hogy ő is egy drága kincs őrzője, mi több kifogyhatatlan kincsestár, aki
kész és képes szerelmét elhalmozni minden Földi jóval. És ez a Földi
jóság, nem számosságában mérhető. Egyetlen szál virág, egy gombóc
fagylalt, egy szerelemmel megírt versfoszlány, egy gondoskodó simogatás,
egy szempillantás többet adhat a világ minden kincsénél. Ha a szerelmes
kedves adja.
A
valóban szerelmes ember szó szerint a föld felett jár, és a Földön túli
gyönyörökben osztozik. Ehhez nem kell, hogy teste a jóleső kéj
érzetével teljen el, vagy hogy lelkében a kifogyhatatlan öröm érzése
lángoljon. A szerelmesek gyönyöre inkább belső béke és csendes harmónia,
amiben nincs kényszer vagy késztetés. Nem kell egymást simogatni, vagy
szavakkal cirógatni. Csak együtt kell lenni. Az együtt létezés
boldogsága, a puszta együttlét élménye szüli a szerelmet. Idős
házaspárok kisimult arcán látni ezt. Ahogy a parkok néma csendjében a
padokon ülve szótlan kézfogásba feledkezve időznek. Nem tesznek semmit,
csak csendes békéjükben figyelik a cifra szavakkal és csokoládés
díszdobozokkal szerelmüket bizonygató fiatalok szárnybontogatásait. Ők
boldogságukban tudják, hogy a szerelemhez sokféle út vezet.
Önmagunk kapuján át, egymáshoz.
(Tarr Bence László)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése