Hála

Hála

Lelkem sugallata

Szeretlek.
Nem, mert akarlak.
Mert lelkem sugallja így!
Nem, mert viszonzást várok.
Szívem meggyőzött,
hogy Szeretett vagy.
S nem azért, mert megperzselted szívem.
Szeretlek!
Mert naponta belopod magad életembe:
Messzi léteddel, betűiddel, hangoddal.
Elhiteted velem
betűim szépségét,
gondolataim mélységét!
Kettősségem létét:
a test és lélek érzékenységét.
Mert én csak vagyok...
Régóta senki nem tudott
igazán megvigasztalni.
Te szóltál, írtál hozzám.
Rám mosolyogtál.
Azóta minden nap beszélek Hozzád!
Életem perceiben Rád gondolok...
Betűidből olvasom a választ.
Szavaidból a magyarázatot.
Szeretlek.
Észre sem veszem, hogy
Belőled táplálkozom.
Találkoztunk.
A bénultságból új erőre kaptam.
Gyermek módjára szólítalak:
Hagyd, hogy hátralévő időmben
legalább egy kicsit
hálás legyek Neked
azokért a percekért,
amelyeket áldoztál Betűmre.
Elárasztottál sejtéseid mélységével.
Másfajta látásmódoddal.
Lelked rezdülésével érzékeled
képzeletem betűinek sorait.
Amelyért újra kitör belőlem a hála,
a szó: KÖSZÖNÖM,
és életem végéig tartó
SZERETET.


(Z. Farkas Erzsébet)