Gyermekkori álmaink

Székely Anna: Gyermekkori álmaink

 

Szabadság.
Számomra ezt jelképezi a kisgyermek lét. Az óriási plüssállatok, szétszórt színes ceruzák és a titkos csínytevések időszaka…
Visszasírom a gyermekkorom, amikor szabad volt nevetni és sírni, a kort, amelyben az ember tökéletesnek mondott a puszta létéből kifolyólag, amikor tudatalattinknak még nem kellett keményen megdolgoznia a fájó emlékek süllyesztőbe küldésével, és minden probléma megoldható volt. Nem kellett hozzá több egy bocsánatnál.
Mosolyért mosolyt kaptam cserébe, s ha megbotlottam, felsegítettek. Még nem nehezedett rám a felelősség súlya, és minden holnap ígéretét varázsossá tette az újabb felfedezések reménye.

Azt mondják, az ember ötéves kora előtt kapja a dicséretek több mint kétharmadát, a maradék egyharmad pedig szétoszlik a rákövetkező hatvan, hatvanöt év során – kinek-kinek amennyi jut. Már nem elég megenni egy tányér levest, vagy színessel telerajzolni egy papírt, hogy büszkék legyenek ránk… Küzdeni kell érte, de sokszor az sem elég… Így hát csak gyűjtögetjük az egyharmadot szívünk egy jól elrejtett zugában, s nem értjük, hogy kopik emlékezetünkből oly gyorsan a többség…

Akkor még nem kellett kérni, elég volt egy pillantás, és tudták mit akarok. Figyeltek, mert ez így volt természetes, és letörölték a könnycseppeket arcomról, valahányszor rám vicsorgott a valóság.
Elképzelt rémalakok kergettek csupán, és egy éjszakai lámpa fényköre képes volt biztonságot nyújtani velük szemben.
Hiányoznak a délutáni szundik, a rémes kombinációban összeválogatott színes ruhák, a nagyim főztje, a közös családi ebédek, és hogy a sírást mindig nevetés követte.

Gyermeki naivitás… ez úgy csurgott ki összeszorított kezeimből, ahogy az álmok másznak vissza reggel az illúziók birodalmába, megszégyenülten, és a fénytől riadtan...
Reggel pedig a vakító fényben nem marad más, csak a foszló emlékek, és kitárt tenyerünkre pillantva a hiányérzet…
A körülöttünk élők szemében pedig nem látunk mást, csak egy fénytelen kis üzenetet a rideg valóságtól, hogy „Üdv újra itt!”.
Mintha elfogytak volna a mosolyok… Csak forgok tágra nyílt szemmel, és gyermeki kíváncsisággal keresem, hová lettek? Talán sosem léteztek, lehet, hogy csak az idő mosta olyan kristályosra és szépre az emlékeimet, mint a patak a sodródó kavicsokat. Talán sosem volt más, és nem is lesz, de azt hiszem, lényem gyermeki része nem törődik bele sosem, hogy az álmainkban rejlik a boldogság, mint ahogy mások is keresik azt az elveszett világot, melynek képe egészen régóta ott él bennük.

Keresem, erősen kapaszkodva hitembe, s az esős napokon emlékeim birodalmába látogatva lelek menedékre a valóság viharfelhőivel szemben, és egészen addig ki sem dugom az orrom, amíg a napsütötte rétek gyermekkorom nyarait nem idézik bennem…