Annyi mindent keresel, végül rájössz, hogy nyugalomra van a legnagyobb szükséged.

Annyi mindent keresel, végül rájössz, hogy nyugalomra van a legnagyobb szükséged. Békére, szíved belsejében. Biztonságra, önmagad tiszteletére, valamire, ami belső erőt ad, ami fátylat borít a múltra, ami szeretettel átölel, és megérzed, hogy soha többé nem vagy egyedül. Valamire, ami segít szívvel látni és érezni. Ami kikapcsolja a zajt és a negatív gondolatok duruzsolását a fejedben és a csend végtelenségébe repít. Itt jó lenni, jó elmerengeni. Lelassul a gondolat, megszólal a lélek, és az érzelmek világa kitárul. A pozitív érzelmek világa, mert a lélek mindig a boldogság felé terel. Ez a lélek útja, odabenn a szívedben, ahol rátalálsz önmagadra.
Isteni ajándékokra lelsz, megbocsátásra, kegyelemre, harmóniára és békességre.
Visszatekintesz a múltra és megbocsátod önmagadnak az összes hibát, botlást, tévedést, fölösleges önmarcangolást és minden fájdalmat, melyet másoknak okoztál, vagy mások okoztak neked.
Megbocsátod önmagadnak az összes fölösleges kört, amit bizonyítási vágyból és megfelelési kényszerből futottál. Hogy szenvedések mocsarában évekig fuldokoltál, és meg sem próbáltál kimászni onnan. Hogy szívedet arra nem méltó emberek ölébe helyezted, akik simogatás nélkül csak játszadoztak vele. Akik csak bántottak, aláztak, hazudtak, visszautasítottak és elhagytak. Akik olyan terheket tettek a válladra, melyek alatt nem mertél összeroskadni, mert hitted, hogy te mindent kibírsz. Mert te erős vagy, és zokszó nélkül bírod az emberfelettit. Darabokra szedted magad, és engedted, hogy bárki, bármikor összeroppantson ezekből egy-egy darabot. Mosolyogva, emelt fejjel tűrted mások gonoszságát, pofátlanságát, kizsákmányolását. Megengedted nekik, hogy bohócot csináljanak belőled, még akkor is, amikor gúnyos kacagások fülsüketítő módon visszhangzott dobhártyád rezgésein. Befogtad a füled és megmagyaráztad önmagadnak, hogy “másokkal sokkal rosszabb dolgok történnek”, “Nem olyan nagy dolog ez”, “Hamarosan minden jobbra fordul”, “Nem szándékosan teszik ezt velem”.
Most szíved szent terében lehetőséged van átölelni önmagad, és elengedni a múltat. Közben könnyek potyognak a szemedből, és tudod, hogy ilyenkor lelked tisztulása zajlik. Érzel, végre őszintén, tisztán, lélekből. Megtapasztalod, hogy milyen jó odafordulni a jósághoz, az őszinteséghez, a békességhez és a megbocsátáshoz.
Más szemmel tekintesz a múltra, és tudod, hogy ezentúl vigyázni fogsz önmagadra. Felelevenedik előtted a múlt, gyerekkori emlékeiddel együtt, a testi lelki, szellemi tapasztalatokkal. Átölelve tartod önmagadat, nyugodt maradsz, mert ott a szíved belsejében biztonságban vagy.
Felismered a nehéz gyerekkori érzelmeket, pontosan, úgy ahogy voltak, anélkül, hogy kisebbítenéd vagy leértékelnéd ezeket. Tudod, hogy ezeknek igenis nagyon nagy a jelentőségük, feldolgozásra várnak, hisz a jobb és boldogabb élet megtalálása számodra a cél. Életerőd ebben lakozik, hogy őszintén ránézel a múlt eseményeire, a maguk valóságában. Nem tagadod tovább a szenvedést, szembenézel velük, meggyászolod, és távol engeded őket önmagadtól. A múltban történt, te pedig itt vagy a jelenben, szíved belsejében, ahol minden könnyű, nyugodt, békés és biztonságos.
Rálátsz hiányosságaidra és értékeidre. Tisztelettel nézel terheidre. Megtalálod önmagad erősségeit. Rátalálsz gyermeki kacajodra, boldogság iránti törekvésedre, és megőrzöd lelkedben, most és mindörökre. 

(Deverdics Éva)