Szenvedély és szenvedés

 Szenvedély és szenvedés

   Aligha van valaki, aki nem vette még észre, hogy ez a két szavunk mennyire hasonló! Ha elfogadjuk, hogy a nyelv nem véletlenül összeállt betűk halmaza, a hasonlóságnak értelme kell, hogy legyen. Ráadásul a hasonlóság nem csak a mi nyelvünkben van meg. A latin „passio” szenvedést jelent (ismerhetjük a szót a Jézus szenvedéseit bemutató passió-játékokból), míg passziónak valamilyen élvezetes időtöltést nevezünk. Az angol „passion” szó egyaránt jelent dühöt, kínszenvedést, de szenvedélyt, sőt akár szerelmes hevületet is. (A magyar nyelv rajongói - köztük e sorok írója is – hajlamosak abba a hibába esni, hogy csak a mi nyelvünk képes mélyebb összefüggésekben, szerves rendszerben gondolkodni. Valójában ez minden nyelvben így van, legfeljebb a mienkben és más régi nyelvben teljesebben megmaradt, mint a sokszor „modernizált”, és a természettel együttélő kultúráját feladó népeknél és nyelveknél.)

   A szenvedély, szenvedélyesség nálunk általában pozitív érzésnek számít – kivéve, amikor túlzássá, szenvedélybetegséggé válik. Szenvedélyesen szeretünk szeretni, szenvedélyesen tudunk gyűlölködni, játszani, szenvedélyünk lehet a mozi, a foci, a bélyeggyűjtés, az Internet vagy a munkánk is. Legszebb regényeink, drámáink mind a szenvedélyes szerelemről szólnak. A szenvedélytől mentes embert gyakran „langyosnak”, unalmasnak, szürkének tartjuk. Ezért elsőre nem is értjük, mi rossz lehet a szenvedélyben. Csak akkor tapasztaljuk meg, amikor valami miatt nem tudunk kedvenc passzióinknak hódolni, szenvedélyünket nem tudjuk kiélni, vágyunkat kielégíteni. A hiányérzetből csakhamar szenvedés lesz. Megtapasztaljuk, hogy az öröm és a kín milyen közel járnak egymáshoz. Ahogyan a szerelmes ember is ugyanezt éli meg. Többnyire nem halunk bele a beteljesületlen szerelembe sem Rómeó- és Júliaként, de „kutyául” tudunk szenvedni. Ám a megélt lelki gyötrelmek nem akadályoznak meg bennünket abban, hogy továbbra is szenvedéllyel éljük meg az életünket.

   Ez hát a kapcsolat a szenvedély és szenvedés között. Minél hevesebb a szenvedély, annál mélyebb a szenvedés. Égig érő magasság és feneketlen mélység. Ahogyan a szenvedélybetegségekben, más szóval függőségekben szenvedők érzik ezt a legjobban. És nagyon nehéz megmondani, mikor válik a szenvedély függőséggé, hol az a pont, amikor a hiány már elviselhetetlen szenvedést vagy fizikai tüneteket okoz, netalán amorális, visszavonhatatlan cselekedetekre ösztönöz.

    Természetes igényünk, hogy keressük az örömet adó élményeket és elkerüljük a fájdalmasakat. Ezzel mindenki így van. De a bölcsek már igen régen felismerték, és tanítják máig is, hogy lehetetlen csak az örömteli pillanatokban élni – legalábbis, amíg az örömöt az anyagi, testi világban keressük. Itt ugyanis minden mulandó, ahogyan nem szerezhetünk meg bármit, úgy nem is tarthatjuk meg mindörökre, amit elértünk, megkaptunk. Ezek a felismerések vezették Buddhát azokhoz a tanításokhoz, amelyekhez hasonlókat másutt a középút bölcsességeként ismernek.  A boldogságot nem kötni földi célokhoz, személyekhez, és nem ragaszkodni semmihez, ami múlékony és elveszíthető – talán ez a lényeg. A legnagyobb nehézség pedig az, hogy a szenvedélyekben élő, gyönyört kereső ember egyszerűen képtelen elképzelni, elhinni, hogy létezik a megvilágosodottság állapota, ahol a boldogság és öröm állandó állapotaiban lehet élni, amihez hasonlókat a legnagyobb gyönyörben is csak pillanatokra vagyunk képesek megélni, megtartani viszont egyáltalán nem. És ez a meg nem értés szüli azt a gondolatot, hogy a buddhizmus és a Tao valami fakó és örömtelen életet követelne meg.

   Pedig nem így van. A buddhizmus egyik eszménye például a „négy mérhetetlen” megvalósítása. Ezek: a mérhetetlen szeretet, a mérhetetlen együttérzés, mérhetetlen öröm és mérhetetlen „közömbösség”. A mérhetetlen öröm, (amit úgy is jellemeznek, mintha a tökéletességet elért lények az állandó orgazmus állapotában lennének) csak a mérhetetlen szeretettel és együttérzéssel együtt érhető el. Fontos, hogy az együttérzés alatt ne passzív sajnálatot értsünk, hanem aktív segítőkészséget, mert a sajnálat gyökere a félelem, önféltés, az együttérzésé pedig a szeretet. A negyedik tulajdonságot nem véletlenül tettük idézőjelbe. Ugyanis nem lehet pontosan lefordítani, ahogy számos más szanszkrit, tibeti, kínai, japán stb. kifejezést is csak körülírni tudunk. Fordítják egykedvűségnek, rendíthetetlenségnek is, de ezek sem pontosabbak. Ha valóban közömbösségről lenne szó, ez kizárná a másik három megvalósíthatóságát – ezt nem nehéz belátni. Épp ezért nem értjük, mi is lenne ez a negyedik tulajdonság. A nyugati logika nem szereti a negatív definíciókat. Amit a keletiek „nem kettősség”-nek neveznek, mi egységnek fordítjuk, pedig az első a pontosabb. Így ez a „közömbösség” is talán a legpontosabban „szenvedélytelenség”-ként lenne értelmezhető. Hiszen a szenvedély elkerülhetetlen ellenpólusa a szenvedés, és a buddhizmus éppen a szenvedéstől mentes életre szeretne megtanítani mindenkit. És ha igazuk, van, ennek a szenvedélyektől való szabadság az útja. Gyönyörteli élet, szenvedély és ragaszkodás nélkül. Más szavakkal az arany középút követése.

    De ehhez még keletre sem kell mennünk, hiszen méltatlanul hanyagolt költőnk, Vörösmarty Mihály is megírta:

„Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.”

(A merengőhöz)

                                                                                                                (Kövesi Péter- www.ezotanito.com)