Falevélnyi sors
Apró rügyből kikeletkor születő kis levél
megbújva a nagy fán talán mit sem ér,
bár csak egy van belőle, rajta egyedi rajzolat,
felnézve a lombra, ott mégis enyhet ad.
Nem akar kitűnni, meglapul csendben
a mélyzöld, hatalmas levélrengetegben.
Ám ha jő az ősz, s színét bronzbarnára váltja,
elköszön az ágtól, elindul útjára.
Különb már, mint bármelyik társa:
onnantól Ő-szabadságát áldja.
Repül a szél hátán, megül a válladon,
megszólít-talán, ha figyelsz hallhatod.
Mesél a madárdalos ringató tavaszról,
s nyári éjben hulló, éltető záporról,
csak légy kicsit csendben, s hallgasd szavát
történetében ott a fél világ.
Ébresztő kikelet, virágillatú nyár,
őszi színváltó, útra indulás:
csak egyről nem akar ő többet tudni,
szeretne most már zsebedbe bújni:
Kéri: vidd haza meleg szobádba,
hisz ő a telet nem nagyon kívánja.
Zúzmarát, fagyot és lélektépő szelet
mesélt neki a fa, s hogy nem lehet
nem tud ellene semmit se tenni,
ennek bizonnyal így is kell lenni.
Kéri segíts rajta, védd kicsit a széltől
óvd meg az érkező tél komor kezétől...
Szánd meg, és vidd haza, akár kis jelet
lesz még tavasz, lesz még kikelet.
Madárének zendül majd, ha elmúlt a fagy
addig nálad ha lehet, vendégként marad.
Akár egy kedves könyv lapjai között,
megbújik halkan: az majd védi őt.
Vagy, ha könyved nem lehet otthona,
hulló hópihéket faladról csodálna,
Készíts hát belőle kedves őszi képet,
őrizvén meg minden szép emléket
tedd óvó kicsiny üvegtábla mögé
mintha a halált így ő tán legyőzné...
mert nincs annak a levélnek újabb kikelet
kit már most a szél hidege dermeszt.
S féli az eljövendő jégvirágos csendet.
(Szakál Magdolna)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése