A Duna mentén
Csillagok alatt hazafelé,
a Duna mentén botorkálok,
kerülővel, mint nem is oly rég,
ahol zengődnek a hullámok.
Büszkén hömpölyög célja felé,
csillámok hullnak rá az égből,
illata hűsen árad belém,
mely lentről tódul a mélységből.
Bámulva a Nagy folyó tükrét,
felhőből ragyog elő a hold,
lebegve nyúlik el ezüstjén,
s a parton, kavicsok halma vonz.
Siklik a kő és csobban a víz,
sodrása éled, szinte mulat,
s merre éji fények árja ring,
szerte dalolva zeng a Duna!
Hullámok habjai cikáznak,
egymáson táncolva ölelőn,
árasztó csillogás kápráztat,
villódzón ama felszín felől.
Úgy tűnik, mint végtelen távlat,
szüntelen újabb ár pereg túl,
mélyreható hasonulással,
ám mégsem ugyanaz, mi elmúlt.
Fodros sodrás törtet előre,
majd még további morajlik át,
helyére mindig másik jőve;
Folytonos e változó világ!
De búcsúznom kell már e tájtól,
mely körül számos emlék mesél,
most hív a hazaút csábítón;
s átölel a csillagfényes éj.
(Baranyai Attila)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése