Túl az életünk felénél...

Túl az életünk felénél...
Azt mondtad egyszer, Kedvesem, " talán most vagyunk túl az életünk felén". Én csak mosolyogtam rajtad, pedig éreztem, hogy igazad lehet.
Megannyi magányos óra, mennyi kétség, fájdalom és elvesztett csata állhatnak mögöttünk, aminek csupán töredéke, amit mutatunk magunkból. Ennek ellenére, vagy éppen ezért más, amit érzek, mint bármikor valaha. Talán az utolsó esélyünk, lehet, hogy nem az egyetlen, de mindig csak kevesebb lesz, hiszen itt járunk, túl az életünk felénél. Bepótolhatók lesznek az eltűnt évek, a gyors röptű idő? Érezni, ahogy múlnak a percek, látszanak rajtunk a változások, és a kezébe tartja a kezem egy férfi, akivel itt találkoztunk, az életünk felénél. Hiányoznak majd a gondtalan tiniévek és a kimerültségig végig táncolt éjszakák? A nyári esték hangos tábortüzei vagy a hajnalig tartó bulik a barátokkal?
Nem, nem hiszem, hogy így lesz. Mennyivel többet ér, itt az életünk felénél az érintés akkor, ha egy hosszú évek kemény munkájától edződött erős kéz gyengéden megsimít. Ha a finom ráncok keretében pihenő szem pár rád mosolyog. Amikor szerelmes bókot súgnak neked, ami lehet számodra most a legkedvesebb, pedig tudod, hogy régen volt igazabb.
Mennyivel többet ér egy néma ölelésbe burkolódzni, benne megpihenni, szíved melengetni a fárasztó napok végén. Ilyenkor kicsit megáll az idő, és visszacsempézhető az ifjúságból egy darab. A másik fele pedig megtölthető azzal a más fajta türelemmel, alázattal, lemondással, amit az életünk feléig magunkkal hozunk.
Az évek szétmorzsolta hiszékenységet megváltja a lelkünket erősítő hit, és mi ilyenkor az életünk felénél megtanulunk köszönetet mormolva újra és újra nekivágni az előttünk álló napoknak. A féltékenységet lecseréljük féltésre, szerető aggódássá csitítva a bennünk szunnyadó érzéseket. Nem a " kölcsön" adott és kapott vezetéknevünk tesz minket egy párrá, hanem a séták kézen fogva a parkban, a családjainkkal töltött közös vacsorák, a kedves sorokat rejtő levelek, az apró figyelmességek, ami olyan természetes, pedig régen nem mindig volt az.
A szerelem, ha rád talál itt, az életünk felénél, akkor megtölthető vele az utunk vissza lévő része múlni nem akaró ifjúsággal, szüntelen lüktetéssel, vibráló várakozással, amit fegyelmezett érzések mögé rejtünk, nem azért, mert szégyelljük, csupán azért, mert itt járunk már, túl az életünk felénél.
Nem fog kelleni feltétlenül közös otthon betonfalakból, tetővel, ajtókkal, ablakokkal, több biztonságot nyújthatnak nekünk az érzéseink. Közös otthon építhető ennyiből is. Szerelemből vont falai biztosan állhatnak majd, távol tartva a kíváncsiskodókat, az idegeneket, a múltunkat. Bizalom ácsolta tető fedheti, megóva minket a keményebb időktől. Ajtaját nem rideg kulcscsomó nyitja majd, hanem becéző szavak, és szobái pedig berendezhetők, megtölthetők lesznek öleléssel, mosollyal, csókkal. Ablakába kiteheted a virágcsokrot, amit a most természetes figyelmesség hoz magával. Ha magadra zárod betonfalakból épített otthonod ajtaját, kinyitható lesz benne egy másiké. Sosem lehetsz így magányos, akkor sem, ha egyedül vagy.
Itt állok az életem felénél, és tanulom melletted a szerelmet. Építjük közös otthonunkat meglévő, valós falainkon belül. Minden együtt töltött pillanatunk egy kis darabka belőle és belőlünk. Átlépted és átléptem a küszöbét. Közösen rendeztük be a szobáit is. Virágot hoztál az ablakba, rózsákat a saját kertedből. Ahogy aláhullnak az éveink alatt emelt gátlások, úgy épülnek fel, rajzolódnak ki lassan falai.
Kell hozzá az a megfoghatatlan, elmondhatatlan, láthatatlan és mégis létező vonzalom. Nem hiányozhat belőle a varázs sem, amit a másik mellett érzel, és ami hozzá viszi éberen a gondolataid, éjszaka pedig álmaid minduntalan, ha távol van tőled. Ott van benne a megkülönböztetett figyelem és gyengédség, ami csak Neki szól. Otthonunk, érzem, hogy percről percre épül, mint karjaid édes ölelése, úgy vesz körül.
Az utunk vissza lévő részét megtölthetjük múlni nem akaró ifjúsággal, szüntelen lüktetéssel, vibráló várakozással, amit fegyelmezett érzéseink mögé is rejthetnék, most még sem teszem. Ebbe a levélbe csomagolom és elküldöm Neked, mert szeretném, ha tudnád, talán már túl az életünk felénél boldog vagyok Veled, Kedvesem!
 
(Reizer Ibolya)