Szilágyi Hajni: Egy vers a szerelemről

Szilágyi Hajni:

Egy vers a szerelemről

 

 

Merre visz majd a lábad,
ha már árnyékod sem leszek.
Hova bújnak majd az álmok,
ha a kettészakadt film
már csak némán pereg.

Most minden lassított felvétel,
a szó, a mozdulat, a szerelem…

 

…ott állsz az ablak előtt,
gondolataimmal játszol,
szemembe rejtezve,
meztelen ujjaid pihennek vállamon.
Homlokom mögé bújsz,
figyeled a világgal lélegző sóhajom.
Hajnal illatú nyugalom,
reggelt csalogató fényzuhogásban
testünk mozdulatlan.
Szótlan együttnézés a tájra csorgó napba
fénye lassan felülírja a fényeket,
délibábot rajzol a szerelem.
Mondanád, de most minden hang
a szívedben rekedt vallomás.
Álmaid hajtogatod álmaimra,
a rohanó idő a jelent testünkre tetoválja.

 

Félreírt szavak a papírlapon,
egy leírt vers, sorköz, sóhaj…
szünet… végállomás…

 

Halkan dúdol a csönd,
fátylat bont a reggel,
talán egyszer vége lesz,
de addig is játssz nekem tüzet.
Szeress rongyban,
szeress koldulva.
Légy hang némuló számon,
s leszek szüzed reggelből estébe vetkőzve,
tejfehér meztelenségemben táncolva.
Mert kellenek ezek az érzések,
a fentek és lentek, zajok, csendek,
közelségek és távolságok.
Kellenek a felhőkbe búvó hegyeket
ásító mély szakadékok,
s felettük, alattuk a híd, az az egyetlen,
mi téged hozzám, s engem hozzád vezet,
és nincsenek a hajnali visszautazások,
csak egymásba szeretett
esték, reggelek.

 

Kezed bontogatja testemről
a szerelem édes szirmait.
Imbolygó ölelések vetetlen ágyon,
a pillanat lassan lefejti a ruhát a csendről,
szétfeslett álmokon feküdve
megváltásra vár.
Ölelj még, tapadj hozzám, fogj szorosan.
Most jó, így, ahogy vagyunk,
hanyatt fekve, alánk gyűrt álmainkkal.
Kék a nyár, gömbölyű a nap.
Széttárt karokkal válunk eggyé,
minden megszűnik körülöttünk,
egymásban hullámzunk a szív ritmusára.
...csak egy pókfonál leng felettünk,
lusta tánccal ég és föld között,
fényév távolságra
csupasszá vetkőzött lelkeinktől.