Téli táj

Téli táj

Szürke, színét vesztett világtól az ősz búcsúzik,
a fák ágain a Nap lassan még végigkúszik.
Nem is olyan régen még virágok illatoztak,
erdő mélyén a fűcsomók is lassan elfogytak.

Minden egyes faág, megannyi felkiáltójel,
lassan megérkezik a tél összes sejtelmével.
Sűrű, sötét hófelhők átveszik az uralmat,
hófehér lepel fedi az elvetett magokat.

A föld felsóhajt, érezve az ég üzenetét,
magába szívja a hópelyhek éltető nedvét.
Jólesőn elnyúlik a puha takaró alatt,
várva az ébresztő, tavaszi napsugarakat.

Hegycsúcsok éke a szikrázó kristálycsillogás,
lemenő Nap fénye, elbűvölő aranyhatás.
Merre a szem ellát, a táj festői jégvarázs,
szemet gyönyörködtető a téli évszakváltás.

A bokrok ágain, mint vert csipke, a jégvirág,
néma csend, alszik a táj, ez más hangulatvilág.
Esti homály ereszkedik a hófödte tájra,
ezüst holdsugár vigyáz a világ nyugalmára.

(Kristófné Vidók Margit)