Szerelmünk lapjait nem csak mi ketten írtuk...

 

Szerelmünk lapjait nem csak mi ketten írtuk...

Mint egy démoni árnyék, úgy kúszott be az ajtó alatt. Invitálás nélkül, némán lépdelt mellettünk a múltad apró árnya, mely szépen, aprólékosan vert éket közénk...

Alattomosságára akkor derült fény, mikor gondjaink közepette kimutatta foga fehérjét. Befészkelte magát a lelked repedéseibe, hogy mérgét cseppenként fecskendezze beléd. Ellenszer nincs rá, soha nem leszel gyógyult. Szinte mindannyian függünk valamitől: egyesek a megszokott reggeli kávé-cigi kombinációtól, ami megadja napjuk kezdő lökését. Mások a pohárban megcsillanó folyékony lazítótól, sokan pedig a pénz rabjai.

A mi függőségünk más. Igen. A miénk. Hisz mióta közös úton járunk, már nincs olyan, hogy te és én. Szemed csillanásában felismerni véltem magam, és vakon bíztam abban, hogy karjaim óvó ölelésében megtalálod a gyógyszert, mely tünetmentessé tehet. De szerelmünk lapjait nem csak mi ketten írtuk. A szünetek helyére újabb és újabb sorok kerültek, amik sötétséggel borították be a hófehér oldalakat - majd átáztatták azokat.

Vajon találunk-e még tiszta papírt, mire újraírhatjuk történetünket? Kész vagy legyőzni az árnyakat, melyek halkan a füledbe suttognak? Képes vagy szembenézni a démonoddal? Tudom, hogy mindig követni fog, de észreveszed-e, mikor a közelsége már mérgező?Kész vagy magad mögött hagyni a Múltadat?

A múlt... Ez a mi függőségünk. Elhitted, hogy ha odaadod magad, téged mindig csak eldobnak. Beléd égett, hogy nem érdemes kinyitnod a lelked kapuit, hisz sokan csak visszaéltek vele. És azt is elhiszed, hogy nincs egyenes út, hogy az érzések csak a gyengékre jellemzők. És nem tudtad végleg szögre akasztani a régi kabátot, mely tökéletesen fedte a kíváncsi szemek előtti igaz valódat.

Szívünket és szellemünket is rombolja a függés. Gonosz árnyként vetül a mindennapjainkra, és szépen, lassan elmerülünk éjszínű tengerében - ahol a régmúlt kísértetei járják önfeledt táncukat. És csak kapálózunk, remélve, hogy hamarosan levegőhöz jutunk, de közben egyre mélyebbre és mélyebbre nyomjuk egymást... Mégis, kettőnk közül én lettem a nagyobb függő. Szerelmed drog lett számomra, melyet soha nem szeretnék elhagyni. A szerelem sokszor fáj, mégis ez éltet bennünket: erőt ad, hogy a csalóka felszín alá pillanthassunk, látva a másik álarc nélküli arcát.

Az ígéretek úgy halványodnak, mint aszfalton a krétarajz - majd lassan feledésbe merülnek. Eső mossa el még az emléküket is. Lelkem drágakőként csillogott kezeid között, és még mindig ott van - igaz, sötét fátyol burkolja be darabjait...

De hol lehet a határ a kitartás és az esztelen ragaszkodás között? Vajon meddig küzdhet az ember? Hol van az a pont, amikor már el kell engedni a másik kezét? Mikor jön el az idő, hogy észrevegyük: csak egy vágyképet kergetünk? Azt hiszem, akkor, amikor már nem méltó hozzánk, nem érdemes a kapcsolatunkhoz. Hogy erre mikor jövünk rá? Talán akkor, mikor már olyan mély sebeket ejtettünk egymáson, amik már csak különválva gyógyulhatnak.

Addig is, marad a remény, mely, mint a kora reggeli napsugár, gyengéden simogatja lelkünket, és egy szebb nappal biztat.

(Herman Mónika)