Haza

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Haza

Napfény simogatja a fekete földet,
hol az árnyas fák, a mezők csupa zöldek,
ahol a rigók vidáman énekelnek,
ahol arannyá válnak az esőcseppek.

Ott születtem, ahol a szavak dalolnak,
ahol gyermekek várják, mit hoz a holnap,
reménnyel telve égi áldásra várnak,
felcseperednek és búsan muzsikálnak...

Elfelejtik, mily szép e hazában élni,
nem tudnak már hinni, akarni, remélni,
csodálni a napfényben a virágokat,
vagy épp az út mentén nyíló akácokat.

Fásult, lemondó tekintetek övezte
némaságban telik itt a legtöbb este,
nem mosolyognak egymásra az emberek,
csendesen bezárják ajtajuk s szívüket.

Messziről hallatszik a zene, valaki
keservét hangosan, búsan múlatja ki.
A vonat is követi azt a tamtamot,
az utca végén kóbor kutya ballagott...

Ott születtem én, ahol a boldogságot
úgy isszák, mint a jót tevő orvosságot,
Hiszem, hogyha nem adja fel senki, soha
nem lesz az életünk keserves, ostoba.

Hiszem, hogy néhány könnycsepp, melyet hullatunk
igazgyönggyé válik, s boldog lesz holnapunk,
meglátjuk újra, mily szép is fű, fa, virág,
s nem oly mostoha számunkra sem a világ.

(Gulyás Éva)